BodyGabor.hu
nyelvi preferencia: Hu ✔ | En
filmvilág logo a Filmvilág jóvoltából
böngéssz a FILMVILÁG archivumában

A Psyché ürügyén

Jegyzet a kritikáról

Császár István
megjelent: Filmvilág folyóirat 1980/12 06. old.

Ha egy film olyasmit mond, ami szorongó figyelemre késztet és álmainkban vagy álmos ébrenlétünkben újra és újra visszatér a maga képiéivel, ha szándékunk ellenére nem hagy nyugodni és üldöz, akkor biztosak lehetünk benne, hogy – művészet ide vagy oda – valami régen bennünk rejtőző érzést hozott felszínre, amit eddig nem tudtunk, esetleg nem is akartunk észrevenni.

Közös tulajdonságunk, hogy szívesen menekülünk az életünkből. Természetesen és szükségszerűen egy másik életbe. Talán az ennek az oka, hogy így véljük megőrizni legféltettebb és legveszélyeztetettebb tulajdonságunkat, az önmagunkkal való azonosságot. Mást mutatunk magunk helyett, hogy mi magunk bármilyen fosztogatás után is megmaradjunk.

De jaj azoknak, akik mint Weöres Sándor és Bódy Gábor hősnője, Psyché, a maguk valódi életét merik élni. Természetesen értelmetlen lenne összevetni az irodalmi művet és a filmet – Bódy nem szándékozott lejátszani egy kész partitúrát –, de mindkettőben kimondatik hogy a művész személyisége ma kétessé vált és igazolásra szorul. Weöres Psychéjének mondata a filmben is többszörösen bennefoglaltatik: „Úgy látcikk, a ki a Naturában gödrökbe bukdácsol, a Poesisben fennyen repűl: s a ki a Naturában tiszta szemmel mosolog, a Poesisben az al-felét mutattya. Oh mondd még Aristoteles, hogy ennen-magával minden eggyazon! Éppen hogy az vagyunk, ki nem vagyunk.

Miért lett nálunk némely műalkotások témája a művész? És ne tévesszen meg bennünket Weöres ironikus fogalmazása: aki bukdácsol, az tulajdonképpen törtet, kapaszkodik, miközben „fennyen repülve” magasztos hazugságokat zeng; míg a „tisztán mosolgó” az igazán elesett és kiszolgáltatott, mert ráadásul pőre valóságában mutatkozik; az akar lenni, ami. De nem is az a kérdéses, hogy ezek a portrék magát a művészt ábrázolják, hanem miért mint léha kis ribancot, megszállott fantasztát, összeférhetetlent, részegest – egyszóval mint hétköznapi embert. Ha már látnunk kell a művész, a zseni pofáját, miért nem mutatják őt a maga fennkölt magasztosságában elmerülve, makulátlan kiválasztottnak, a fene egye meg! Miért? Értsük meg a kritikusokat, akik esztétikai kifogásaikat félretéve ezt a szennyesnek ábrázolt figurát szidják és tagadják. De igazán... Hát most, amikor elértük, hogy nem a művésznek kell még a vízügyi igazgató szerepét is felvállalnia; most, amikor hivatott szakemberek, a tények emberei elmélkednek tanulmányaikban azon, hogy a közösségi kapcsolataink megszűntek, a lakásaink lakhatatlanok, sok az öngyilkos, az ország lakóinak harminc-negyven százaléka idegbeteg, egymillió ember mértéktelenül iszik – nem alkoholista, csak mértéktelenül iszik –, mint ahogy a sok idegbeteg is becsülettel helytáll a munkahelyén, és csak kevés bolyong valamelyik elmegyógyintézetben. Ha mindezt és még sok egyebet statisztikákkal bizonyítják nekünk, akkor miért jön néhány, a gyönyörködtetésünkre és szórakoztatásunkra kiképzett fickó azzal, hogy bizony köztük is akad, akinek széthullott a magánélete, akad, aki hóbortos, megszállott, kitagadott (mert „összeférhetetlen” – ugyan kivel lehet itt összeférhetetlen az ember?), és részeges is akad.

Most, amikor ártatlan háborgásaimat írom, még nem mutatták be a Psychét, éppen ezért jó alkalom nekem ez arra, hogy úgynevezett preventív hadműveletet folytassak a kritikusok ellen, akik írásom megjelenésekor már biztosan olyan módon levágták Bódy filmjét is, mint Huszárik Csontváryját. Ennek az utóbbinak a létrejöttében én is bűnös vagyok, de ettől függetlenül is, ha kritikát írnék, vagy ha írok: a filmesek, az írók, festők, zenészek, egyszóval azok oldalán állok, akik csinálnak és csinálhatnak valamit. Jól vagy rosszul.

Nálunk a filmkritikában kialakult egy dilettáns és primitív magatartás – talán azért, mert nincs a B. Nagy Lászlóhoz hasonló serkentő egyéniség –, ennek a magatartásnak az a lényege, hogy a filmkritikusok egy része eleve szemben áll a filmkészítőkkel, sőt szinte már a filmmel is; a műelemzést valami rossz tanfelügyelői modor helyettesíti, és ez egyeseknél odáig megy, hogy csupán a film választott hősét minősítik. Mintha Dosztojevszkij minősíthető lehetne azon az alapon, hogy rablógyilkos egyetemistáról írt. Túlságosan elszaporodtak az érzéketlenül és felületesen osztályzatot osztogató Toldy Ferencek, holott a kritikus feladata az lenne, hogy a közös ügyért munkálkodó társa legyen az alkotónak.

De visszatérve ahhoz a kérdéshez, hogy miért lett az alkotás hőse a létében kétségessé vált alkotó álarcot viselő hasonmása, legközvetlenebb válasznak az kínálkozik, hogy túl sok kegyetlen pusztulás és halál történt itt, amelyekről nem szívesen beszélünk, valószínűleg azért, mert nem igazolhatjuk a szükségszerűségüket.

Bódy Psychéje nekem elsősorban tiltakozást jelent az ezután lehetséges értelmetlen halálok, a kudarcba rohadó sorsok ellen, amikor úgy mutat meg három őrületbe vagy halálba torkolló létet, hogy az ábrázolás módjával tagad minden ábrázolt szörnyűséget. Psyché nála nem verseknek, hanem az életnek a költőnője, maga a gyönyörű, borzalmas és szenvedő élet, ami magába akar fogadni mindent, amibe minden kapaszkodna, amit durvák és ostobák kisajátítanának, amit időnként véresen meggyaláznak.

A film két része megváltoztatja a weöresi mű arányait: Psyché sorsában itt egyforma súllyal szerepel Ungvárnémeti Tóth László, a csapongó ész embere, aki „A távoli czélért esztendőkön által, vak buzgalommal, nyerő akarattal harczola, s ha elére: nem kell, más kell; s a lihegést kezdé elűlrűl. S úgy hóit meg, mint Patkány a Canaleban, nem vala csak kerék semmije.” és Max Zedlitz „e terebélles Schlesiai barom”, aki gyakorlatiasan egy őrült fasiszta rendbe torkolló ipari társadalmat teremt. Ennek megfelelően a történés ideje valószínűtlenül kitágul a napóleoni háborútól a huszadik század vésztjósló kezdetéig. A film szerkezeti felépítése is, mint a kozmikus történések, a mikroszkopikus méretű töredékek tömörülésén át jut el addig a kritikus tömegig, ahol már bekövetkezik a robbanás és az ezt követő entrópia, és végeredményben elölről kezdődhet minden, az élet legyőzhetetlen folyamatosságának érzetét keltve bennünk.

Ezt a ritmust némileg felborítja az Ungvárnémetit alakító Udo Kier rendkívül szuggesztív játéka, ami szinte külön filmet teremt a filmben.

Talán kevés, túlságosan is kevés, amit első látásra mondani tudtam a filmről, annyi azonban bizonyos számomra, hogy Bódyval új, nemzetközileg is reprezentáns művésze született a magyar filmnek



filmvilág logo böngéssz a FILMVILÁG folyóirat archívumában ! ♥ :)