BodyGabor.hu
nyelvi preferencia: Hu ✔ | En
filmvilág logo a Filmvilág jóvoltából
böngéssz a FILMVILÁG archivumában

Kerekasztal-beszélgetés a videó kulturális felhasználásáról

Képmagnózgatásaink...

Mihály Éva
megjelent: Filmvilág folyóirat 1983/11 60-63. old.

A Vörös Csillag mozi klubtermében működik az első – és mindmáig az egyetlen – videómozi Magyarországon. A tavaszi játékfilmszemle idején itt jónéhány érdekes programot lehetett látni, azóta viszont gyakorlatilag csak a Magyar Televízió aznapi műsorára válthat jegyet az érdeklődő. Az elmúlt, több mint fél év tapasztalata alapján kimondható, hogy ez utóbbira a moziban szinte egyáltalán nincs igény. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy miként lehet ezt a médiát kulturális, közművelődési célokra, alkotó módon felhasználni. Mert miközben a videó kereskedelmi, propaganda és ipari alkalmazása egyre szélesebb körben terjed, addig kulturális célokat legfeljebb a szállodai vendégek szórakoztatását célzó programok (és az a néhányezer Magyarországon meglevő játékfilm-másolat) szolgálnak.

Az érdekeltek „képviseletében” néhányan összegyűltek a videómoziban, hogy megbeszéljék, milyen elképzeléseik vannak a videó kulturális célú felhasználására, és mi minden akadályozza a továbbfejlődést.

A beszélgetésen részt vett Beke László művészettörténész, Bódy Gábor filmrendező, a vita vezetője, Durst György, a Balázs Béla Stúdió titkára, Mész András és Forgács Péter, a BBS vezetőségi tagjai, Zelnik József, a Népművelési Intézet osztályvezetője. Minthogy Almási Miklós, az ELTE Esztétikai Tanszékének vezetője és Bereczky Lóránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója az adott időpontban nem lehettek jelen, a témához kapcsolódó mondanivalójukat, hozzájárulásukkal, utólag illesztettük az eszmecserébe.

Beke László: A helyzet dramatizálásával kezdeném a beszélgetést. A szakemberek ugyanis jó tíz éve figyelmeztették az irányító szerveket arra, hogy várható a videó felfutása (amit – zárójelben – élesen elkülönítenék a televíziótól)…

Bódy Gábor: Megkísérelnéd definiálni, hogy mi a különbség a videó és a televízió között?

Beke László: A televízió az a szisztéma, amelyben a monopol helyzetű társaság vagy állami irányítású vállalat a lakosság részére egységes műsort sugároz. Ezzel szemben a videó rendkívül mozgékony gyakorlatot tesz lehetővé azáltal, hogy a „műsor” készítője és befogadója akár egy személy lehet.

Bódy Gábor: Azt mondhatjuk tehát, hogy míg a televízióműsorokat egy többé-kevésbé adott, nagyszámú nézőseregnek készítik, a nézőszám messzemenő figyelembevételével, addig a videó ugyancsak a médiának kötetlen használatát teszi lehetővé.

Beke László: A televíziót csak nézni lehet, ezzel szemben a videóval kérdezni, válaszolni és még sok mindent lehet csinálni.

Zelnik József: Kommunikációelméleti megközelítés szerint a televízió közlő típusú információ, a videó pedig párbeszéd típusú információ. Amiből következik, hogy a videó rendkívül demokratikus információs forma. Olyan, amely technikailag megteremti a lehetőségét annak, hogy az intézményesült és a nem intézményesült kisközösségi, mindennapi világ közötti távolságot csökkenteni tudjuk.

Mész András: Szerintem a videó alapvető jellemzője az, hogy alternatív és perszonális. Éppen ezért, feltehetően, abban lesz nagy szerepe, hogy egy személyes képi nyelvet képes kialakítani, szemben a televízió monopolisztikus megfogalmazásmódjával. Vagyis differenciálja, finomítja, kitágítja a média lehetőségeit.

Beke László: Maradjunk még egy kicsit a definíciónál. Ma már kialakultak a videózás sajátos területei, amelyeket a következőképpen lehetne rendszerezni: 1. Kábeltelevíziózás, amely meghatározott csoport, városrészek stb. számára sugároz adásokat. Ez társadalmi funkciójában leginkább a szociofilmkészítés gyakorlatához hasonlít. 2. Ipari televíziózás, amely megfigyelhető például a metróban. Ennek elsősorban ellenőrző funkciója van. De használják a legkülönbözőbb szakmákban – dokumentációs célokra, sportoktatásra és még számos területen. Ami a mi szempontunkból lényeges, az végül a 3., a művészi és kreatív videózás, amelyet elsősorban képzőművészek kezdtek megvalósítani saját eszközeik kibővítésére.

A beszélgetésünk elején azt mondtam, hogy drámaivá vált a helyzet. S ezt azzal indokolnám, hogy eddig jól körülhatárolhatóan a következő funkciói jelentek meg annak a videónak (amely elvileg bárki számára hozzáférhető). Egyrészt az önmagam és közvetlen környezetem megismerésének mindeddig még nem létező eszköze jött létre, ezt tükörfunkciónak nevezném; másrészt: felvételek csereberéjével kisebb körben nagyon rugalmasan lehet egymással gondolatokat közölni. S ez már egy vizuális nyelvegyetértés kérdése is. A harmadik dolog pedig az, hogy a videóval tökéletesen meg lehet tanulni televíziózni, vagyis azt, hogy miként lehet a televízió információit olvasni. Mert ezt a lakosság nagy része még most sem tudja. Végül a negyedik funkció, ami nálunk még csak kevéssé létezik, az, hogy a videó az otthoni információfelhalmozást teszi lehetővé. Ez a fejlett ipari országokban már sokkal elterjedtebb dolog; sok helyütt bármiféle információra szert tehet az ember; a napi időjárás-jelentéstől recepteken át lexikális adatokig, archív filmekig. Tehát rövid idő alatt kialakulhat az NSZK-ban, Japánban és másutt egy olyan országos rendszer, amelyből bármiféle információt lehívhat az ember és ugyanakkor bármilyen információt közölhet is ezen a hálózaton keresztül.

Számunkra a mai videó-„helyzet” drámaisága abból származik, hogy bár mindez várható volt, mégis mikor most elérkeztünk ennek a küszöbére, abszolút felkészületlenek vagyunk. Ennek egyik oka, hogy a Magyar Televízió monopolhelyzete folytán elkényelmesedett. Másik pedig, hogy az előbb említett funkciókra senki sem figyelt, így aztán nem alakult ki a megfelelő háttér ezek gyakorlásához. Ma ott tartunk, hogy évente ugrásszerűen emelkedik a házi lejátszó-, sőt felvevőkészülékek száma.

Csakhogy az otthoni kazettatárak a televízió műsorából válogatva alakulnak ki, esetleg kiegészülve a külföldről behozott kazettákkal. Erre van ugyanis lehetőség. Jellemző, hogy akik felfigyeltek a hazai videózásra, azok is többnyire csak a kazettaforgalom koordinálására törekednek. (Az úgynevezett Videó-iroda például Az erőd című filmből öt percnyi anyagot kínál kazettán.) Így tehát az összes többi funkció, melyeket felsoroltam, elsikkad.

Mész András: Pedig a videó valóban multifunkcionális eszköz, a korunkban lejátszódó második ipari forradalomnak – ennek az egyelőre beláthatatlan változássorozatnak –, a leglátványosabb találmánya. Sejthető, hogy megjelenése – csakúgy, mint a számítógépek újabb és újabb generációinak az elterjedése, egyáltalán az elektromágneses adatrögzítés meghatározó szerepe – döntő hatással lesz az írásbeliség több évezredes hagyományaira. Először, talán nem véletlenül a média „tehetségének” szélső határai, a kémkedés és a pornó jelölődtek ki. A katonai adatgyűjtés, például a műholdas megfigyelés, mint sajátos érdekek mentén használt koncentrált adatrögzítés és feldolgozási forma, a hatvanas évek közepétől. Valamint a másik extremitásként az ösztönélet képi „lenyomataként” a pornográfia, az eszköz kommercialitásának első lépése, a hetvenes években. A technológiai fejlődés az egész világon többé-kevésbé hadiipari diktátum. Minőségi ugrást éppen ezért a videó fejlődésében is – mint például az érzékelők felbontóképességének, a memóriakapacitások növekedésében vagy a miniatürizálásban – paradox módon még mindig, vagy talán egyre inkább a katonai költségvetésektől lehet várni. Az előbb említett „végpontok” között igen széles spektrum kínálkozik a videó társadalmi felhasználására, amely még betöltésre vár.

Beke László megpróbálta áttekinteni a videóhasználat társadalmi lehetőségeit, melyek közül minket leginkább az a lehetőség érdekel, amely a videót egy lehetséges vizuális gondolkodás hordozójának tekinti. Nem kizárólagosan természetesen. De mintha benne rejlene egy artikulált komplex képi nyelv, amivel egyébként nap mint nap „dolgozunk”. (Hiszen gondolkodunk, álmunkban és ébren egyaránt, szinte automatikusan.) Egy ilyen képi nyelv megalkotására eddig is történtek már kísérletek, a filmművészeti elit egész munkássága ezt célozta és célozza manapság is. De a képi információk és közlések fékeveszett tömeges és tömegeknek szóló áradata, a sajtótermékek, a televízió, a dokumentum és híranyagok, a reklámok, más oldalról pedig az amatőrfényképezés vagy a reprodukció más populáris formái is létrehozták a saját nyelvüket, argójukat, tájszólásaikat; egyfajta képi köznyelvet. Ez összességében, anélkül, hogy bármiféle hierarchiát tételeznénk fel, devalválja „a képet”, a „hiteles kép” fogalmát. Kérdés, hogy létrehozható-e egy valóban árnyalt, érzékletes audiovizuális nyelv és gondolkodás, amely a verbalitást kiegészítve, illetve a verbalitás számára nehezen megközelíthető jelenségek leírására, jelölésére alkalmas? Létrehozható-e egy plasztikus kommunikációs rendszer, mint amilyen hagyományosan az írott vagy a beszélt nyelv?

Forgács Péter: Szerintem a film és a televízió is struktúrájában és narrációjában tökéletesen a XIX. századi regény felépítését követi. Ezzel szemben a videó egy olyan gondolkodási mód lehetőségét tárja fel, amely nem feltétlenül egy végcél eléréséhez vezető dramaturgiai ívet rajzol, hanem a folyamat, az állapot szintjén mozog. A másik dolog, amiben a videóművészet elkerülte a hagyományos narrációt, az a struktúra és az idő kérdése. Tulajdonképpen a klasszikus nagyregényt megelőző időszakok irodalmi, filozófiai gondolkodását eleveníti fel, miközben kialakít egy sajátos, öntörvényű rendszert.

Bódy Gábor: Amit mondasz, az egy hosszabb videó-esztétikai tanulmány megírását feltételezi…

Beke László: Azt hiszem, Forgács Péter nagyon radikálisan elválasztja a kreatív videóművészet nyelvi struktúráját a televíziózás napi gyakorlatától, és ezért kissé alábecsüli a videózásnak azt a didaktikus funkcióját, amit az imént említettem, vagyis, hogy segít megtanítani televíziózni. A televízióműsor nagy része nem konvencionális, narratív struktúra, hanem információ, és én arra gondoltam, hogy éppen ennek az információnak ą helyes olvasását kell elsajátítani. Úgy tetszik, mintha a Magyar Televízió le akarná beszélni a közönséget a kreatív videózásról. Bizonyíték erre a videó-amatőröknek készült oktató műsor, amelyben elsősorban technikai dolgokról esik szó, valamint tréfás feladatokat adnak fel a nézőknek; hat képből állítson össze egy történetet. De arról például egy szó sem esik, hogy miképpen különböztethető meg az élő adás a konzervműsortól.

Zelnik József: Közbevetőleg jegyzem meg, hogy mostanában jelentettük meg a Videó világa címmel azt a kétkötetes kiadványt, amelyben a videótechnikai kérdések mellett a videó filozófiai, nyelvi és művészeti oldaláról szóló tanulmányok is helyet kaptak.

Bódy Gábor: Mégis, melyek a világban már ismert lehetőségek közül azok, amelyek ma Magyarországon is reális lehetőségként jelentkeznek, és milyen akadályokat kellene mihamarabb elhárítani a hazai videózás útjából?

Bereczky Lóránd: A Magyar Nemzeti Galériának például, mint egy speciális vizuális kultúrával foglalkozó intézménynek, beláthatatlan lehetőségeket nyújthatna a videó. Természetesen ez a dolog elméleti megközelítése. Azért elméleti, mert a videózásnak megvannak a feltételei; a technikai és a szellemi feltételei. S meggyőződésem, hogy mind a technikai, mind a szellemi feltételek tekintetében nem állunk azon a fokon, hogy a videóban rejlő lehetőségeket ki tudjuk használni.

A legalapvetőbb az lenne, ha a videózás segítségével a Galéria anyagát minden eddiginél szélesebb körben tudnánk terjeszteni. Akár reprodukció formájában, vagy egy-egy műterem-egységet, egy-egy kiemelkedő művész munkásságát feldolgozva. A másik, hogy a Magyar Nemzeti Galériában már évtizedek óta nagyon következetes közművelődési munka folyik. Ami nem merül ki a tárlatvezetésben, hanem működnek az intézményben olyan, elsősorban fiatalokat foglalkoztató műhelyek is, amelyek munkájához elengedhetetlen lenne a videótechnika alkalmazása.

A kiállítások rendezésénél is felhasználható lenne a videó. Ezek a programok teljesebbé tehetnék a maguk statikusságában is fontos szerepet betöltő képzőművészeti alkotásokat. Nyilvánvaló, hogy ehhez megfelelő technika és szellemi kapacitás kellene. Jelen pillanatban viszont elképzelhetetlen, hogy a Galériának videófelszerelése legyen. Ha pedig nincs eszköz, akkor elég nehéz annak a használatát magas szinten elsajátítani. Tudom, hogy elég sok berendezés van az országban; összevissza, mindenféle szerkezet található különböző cégeknél reklám-, referenciafilmek készítésére stb. Ez természetes is, hiszen egy drága berendezésnek „meg kell termelnie” az árát, de ezek kihasználtságába beleférnének olyan dolgok is, amelyek a kulturális felhasználást segíthetnék. Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a Magyar Nemzeti Galériának egy komplett videóstúdióra volna szüksége…

Zelnik József: A Művelődési Minisztérium egyik kutatási főirányán belül mi éppen azt szeretnénk feltárni, hogy a videózásnak Magyarországon milyen szerepe lehet a közművelődésben. Az eddigi gyakorlat célirányosabbá tételéről és új médium-használati módszerek kialakításáról lenne szó. Az eddigi közművelődési videózás főleg a módszertani munkát szolgálta. Így a Népművelési Intézet videótárában néptánc- és táncanyagok, a szabadidős tevékenységek (mint például a kézművesség) munkafolyamatairól készült anyagok vannak. Olyan tevékenységek felvételei, amelyek elsajátításához a folyamat pontos ismerete szükséges, s ehhez segítséget nyújt a többszöri visszajátszás. A videó így, mint a dokumentáció tökéletes formája a kisközösségi kreativitáshoz nagyon hasznos segítőeszköz lehet. Sőt, lehet magának a kisközösségi alkotó és önmegismerő kedvnek a közvetlen eszköze is, ha a felhasználók saját mindennapi életükről készítenek anyagokat. Ez a tevékenység a képekben való látást gazdagítaná. A történelemben először válna tömeges méretben lehetőséggé, hogy egyének és kisközösségek saját helyzetükről saját képet készítsenek, s ily módon elkerüljék a mások által interpretálás felületességét, manipulatív jellegét.

Ehhez viszont nagyon sok olcsó eszköz kell. Magyarországon, egyes felmérések szerint, 2–3 ezer lejátszókészülék van, felvevő berendezés pedig ennél is kevesebb. Valószínűleg ugrásszerűen megnőnének ezek a számok, ha a berendezések hazai forgalmazása egyszerűsödne, s ha az eszközök olcsóbbá válnának. Ami már akkor is bekövetkezhetne, ha nem tőkés relációból szereznénk be őket. Nagyon nagy lehetőséget rejt számunkra az a bejelentés, hogy a Szovjetunió megvásárolta a japánoktól a VHS-rendszert, s az egyik magyar vállalat most készül a kooperációra. Ennek az együttműködésnek nemcsak gazdasági, hanem kultúrpolitikai előnyei is lennének.

Bereczky Lóránd: Figyelembe kell venni a videózásnál, hogy igazi jövője elterjedésével van összefüggésben. Mert ha valamilyen csodálatos tündér jóvoltából az általam említett videózási lehetőségek rendelkezésre állnának, akkor is legfeljebb azok a művelődési intézmények, iskolák élvezhetnék ennek előnyeit, amelyeknek van videójuk, tehát széles körű forgalmazásról nemigen lehet szó.

Egészen biztos, hogy más szempontú megközelítést érez magára nézve szükségesnek egy filmstúdióból alakuló videóstúdió vagy egy generálisabb programmal foglalkozó Népművelési Intézet. Mégis, végig kellene gondolni, hogy a kulturális terület miként kapcsolódhatna a gazdasági szférához, mert különben a videó megint csak egy olyan pénzbefektetés volna, amely gazdaságossági szempontból a szociális juttatásokhoz hasonló. Ami nem volna szerencsés az érték szempontjából sem és a dolog gazdaságossági oldalát tekintve sem. Mindenképpen már a kezdet kezdetén nagyon szigorúan kellene venni és irányítani a berendezések vásárlását, hogy ne egymás mellett levő rosszul felszerelt, kócerájértékű stúdiók működjenek, hanem hozzáértő emberek vezetésével, néhány, a technikai maximummal rendelkező stúdió alakulhasson, amelyek természetesen nem monopolhelyzetükből kiindulva válogatnának, hanem az érték alapján sorolnák a feladatokat.

Mondom ezt, annak ellenére, hogy a Magyar Nemzeti Galéria költségvetéséből, belátható időn belül, nem tudnánk csináltatni videóprogramokat.

Almási Miklós: Ezek után, azt hiszem, fölösleges részletesen kifejtenem, hogy az egyetem esztétikai tanszékén, bármennyire is szeretnénk, bármennyire is hasznos lenne, egyelőre reményünk sincs, hogy megfelelő videókészülékekhez jussunk. Kétségtelenül megkönnyítené az oktatói munkát a videó, már azáltal is, hogy bizonyos filmeket rögzíthetnénk. De nemcsak a filmesztétikai, hanem az általános esztétikai stúdiumokhoz is kitűnő demonstrációs anyaggal rendelkezhetnénk általa. Ám ennél még fontosabb lenne, hogy a különböző helyzetgyakorlatokhoz, a televíziózás manipulatív, gyakorlati ismeretei elsajátításához nem kellene folytonosan a Magyar Televízió segítségét kérnünk, ha lenne egy videóstúdiónk. Ebben az évben már heti 4 ilyen óránk van, s meglehetősen sok egyeztetési gonddal jár biztosítani a tárgyi feltételeket. Kérdés, hogy egy közös videóstúdió menynyire segíthetne ki minket, ám az biztos, hogy a mostani helyzethez képest az is előrelépést jelenthetne. Egyébként az egyetemek már megkísérelték valamiféle együttműködéssel megteremteni a technikai bázist, azonban még ennek is határt szab az oktatási intézmények roppant szűkös anyagi helyzete…

Mész András: A Balázs Béla Stúdió sajátos helyzetben van, mivel az lenne a feladata, hogy azokat a fiatal filmkészítőket, akik ezzel a médiával kapcsolatba kerülnek, ellássa megfelelő berendezésekkel, hogy kidolgozhassanak egy számukra kívánatos formanyelvet, amellyel aztán létrehozhatják a maguk közléseit, a legprogresszívebb csapatát képezve a videó felhasználásának. A BBS egy beruházás küszöbén áll; első lépésben egy második generációs, tehát „up to date”, valóban korszerű kamerát vennénk, beépített, de külön is használható rögzítővel és az elengedhetetlen alapmontírozó egységekkel. Ez a rendszer még hosszú ideig rugalmasan fejleszthető marad. A lánc végén a legmagasabb technikai paraméterekkel rendelkező, sugárzó, filmre átírható standardot kapunk.

Bódy Gábor: Műszakilag ez egy kompatibilis rendszer lenne azzal a néhány ezer lejátszókészülékkel, amely az országban van?

Forgács Péter: Ez egy rendkívül jó minőségű berendezés, de ezzel még nem oldottuk meg a tömeges felhasználás gondját, mivel nincs meg az átírás lehetősége. Ez csak a Pannónia Filmstúdióban lehetséges jelenleg. Ezt mint üzemi szolgáltatást biztosítják elég magas áron, amit így csak nagy vállalatok képesek megfizetni.

Bódy Gábor: Vagyis, a videó, mint a filmkészítés olcsó, demokratikus eszköze, majdnem olyan drága dolog Magyarországon, mint a hagyományos filmgyártás, mert a sokszorosítás egy vállalat monopóliuma.

Beke László: Egy nagyon fontos megkülönböztetést kell tenni. Két dologról beszélünk. Az egyik a kazettára termelés. Ez egy iparág és vajmi kevés köze van a kreatív videózáshoz. A BBS-hez is csak annyi köze van, hogy a Stúdió által készített alkotások ezen keresztül belekerülhetnek abba a forgalmazási hálózatba, amely 2–3 vagy 5 ezer lejátszókészüléket jelent napjainkban.

A másik dolog viszont az, ami ma nálunk hozzávetőleg 300 ezer forintba kerül és áll egy kamerából, meg egy lejátszókészülékből. Amivel azt csinálhat az ember, amit akar. Felvenni, lejátszani, letörölni, elküldeni olvasói „levélként” a televízióba stb. És míg a kreativitás a kazetták esetében kizárólag az alkotók privilégiuma, addig az utóbbi esetben a használóké is.

Mész András: Az mindenképpen nyilvánvaló, hogy van aktív és passzív videózás. A passzív videózás nemigen szorul támogatásra; az intézmények megalomániája és a magánszektorban a fogyasztói éhség jól-rosszul ellátja ezeket a funkciókat. Az aktív videózásért azonban sokat lehetne tenni. Még a viszonylag olcsó, amatőr berendezések is nehezen elérhetők azok számára, akik valóban hasznossá tudnák tenni ezeket a berendezéseket. Gondolok itt szakkörvezetőkre, lakótelepi bizalmiakra, brigádvezetőkre, kultúrosokra stb. Pedig minden önreflexiós tevékenység javíthatná a társadalom kollektív öntudatát.

Ugyanakkor, azt hiszem, az is vitathatatlan, hogy a BBS-nek van olyan helyzeti energiája, amely fontos szerepet juttathat a stúdiónak az aktív videózás kifejlesztésére. Ezért kellene minél gyorsabban egy olyan maniábilis rendszert ezeknek az alkotóknak a kezébe adni, amellyel ők talán gyorsabban, mint mások, képesek lennének önreflektív programokat is létrehozni.

Durst György: Visszatérnék a beszélgetés első részére, miszerint a videót mint eszközt úgy lehetne használni, mint a nyelvet. De az alapvetően feltételezi azt a technikai bázist, ami jelenleg még nincs meg Magyarországon. Tudniillik a nyelvvel mindenki rendelkezik valamilyen fokon, ellenben videókészülékekkel meglehetősen kevesen. Tehát amiről Beke László beszélt, a videó önreflektív funkciójával kapcsolatban, azt valószínűleg akkor tudja teljesíteni ez a média, ha megfelelően elterjed. Ahhoz pedig kellőképpen olcsónak kell lennie. Ezzel párhuzamosan persze, nagyon fontos, hogy legyenek olyan kreatív csoportok, mint amilyen a BBS, amelyek professzionista berendezésekkel rendelkeznek és a videózásban mint alkotók megfelelő súllyal szerepelhetnek.

Zelnik József: Már most érezhető gond (és ezen valószínűleg a közeljövőben nem tudunk lényeges változást elérni), hogy viszonylag kevés a jó videó-stúdió Magyarországon, ugyanakkor egyre nagyobb az igény a videótechnika alkalmazására. Azon kellene gondolkodnunk, hogy miképpen találkozhatnának a stúdióval rendelkező cégek és az alkotó közösségek, hogy legalább a meglevő berendezéseket jobban ki tudjuk használni. Mert adott esetben van egy gyárnak, egy orvostudományi egyetemnek stúdiója, amit esetleg nem tud kellőképpen kihasználni, miközben például akár a BBS, akár más közművelődési területek csak nagy nehézségek árán juthatnak ezekhez a rendszerekhez. Tehát fel kellene mérni, hogy hol van szabad kapacitás. A berendezések jobb kihasználása mindenkinek érdeke.

Bódy Gábor: Ez annál is fontosabb dolog, mivel a pénzszűke azt eredményezheti, hogy bár mindenki vesz egy pár gombot, de nem lesz olyan kabát, amire ezeket fel lehet varrni.

Mész András: Bár jogos lehet az az aggály, hogy ez a médium a profi filmkészítők kezébe kerül, de ennek ellenére, vagy inkább emellett rendkívül fontos, hogy a BBS valamiféle előőrs szerepet kapjon ennek a médiának a kifejlesztésében. Egyébként a magam részéről helyesnek tartom azt az elképzelést, hogy létrehozzunk egyfajta központi bázist, ha megfelelő demokratikus garanciákat tudunk teremteni hozzá. Másrészt azt gondolom, hogy a BBS-nek valóban speciális funkciója lehet a videózásban. Megpróbálja egyszerre kielégíteni a professzionális igényeket és az önreflektív alkotóműhely szerepét is vállalhatja. Ezért elengedhetetlen, hogy a berendezések a tagok rendelkezésére álljanak, és ne csak produkciós célokra kölcsönözzük azokat.

Zelnik József: Ez teljesen érthető igény, csupán egyvalami kétséges mindeközben. Az tudniillik, hogy míg mindenki ilyen vagy olyan módon valamiféle monopóliumra törekszik, aközben hogyan jön létre egy olyan társadalmi hasznosítási gyakorlat, amely megfelel az ország kulturális érdekeinek.

Mész András: A BBS nem monopólium, hanem egy alternatíva, jóllehet nem sok hasonló stúdiót jegyezhetnek a világon.

Zelnik József: Teszek egy keresztkérdést: Én bemegyek a BBS-be és a Népművelési Intézet számára egy nagyon fontos anyagot meg akarok csináltatni. Megcsináljátok?

Forgács Péter: Ez mindig az adott lehetőségektől függ. Arra, hogy egy kooperációban a BBS hosszú távon részt vegyen, viszonylag sok az intézményes garancia, de minimális – és amin múlik valójában – a személyekhez, az alkotócsoportokhoz kötődő garancia.

Bódy Gábor: A beszélgetésből eddig, azt hiszem, kiderült, hogy a BBS most úttörő szerepet vihet a magyar kulturális műsorok gyártásában, amennyiben a beruházási programját végre tudja hajtani. Ezek után még fennmarad a kérdés, hogy az elkészült műsorokat miképpen lehetne terjeszteni.

Mész András: Ezt a szerepet elvállalhatná egy központ, amely nemcsak a mi igényeinket elégítené ki, hanem más, hasonló igényekkel fellépő szervezetekét is.

Bódy Gábor: Magam részéről ezt a nagyon szimpatikus álláspontot támogatom, de azért szeretném kifejezni a kételyeimet is. A BBS-ben dolgozó generációk 10–15 éve ugyanis mindig úgy képzelték, hogy a stúdión belül kell realizálni, amit egyébként a kultúra egészének kellene. Ez nyilvánvalóan önmagában egy paradox elképzelés, logikailag és gyakorlatilag is. A generációk aztán kikerültek a stúdióból és jóval nehezebb helyzetben találták magukat, mint a BBS-en belül. A kérdésem az, hogy nem lehetne-e a videó kulturális célú felhasználását a stúdió kereteinél tágabban értelmezni?

Forgács Péter: Van lehetőség arra, hogy a BBS ne csupán a filmgyártás leendő filmkészítőinek adjon működési teret, hanem más művészetek alkotói is itt hozhassanak létre experimentális műveket. Ez informálisan alakult ki, és kérdés, hogy mennyiben legitimizálható, jóllehet a BBS alapszabálya erre módot nyújt. De a valóságos lehetőség mindig esetlegesen alakult…

Bódy Gábor: Arra gondolok, hogy a kulturális területen elszigetelten jelentkező igények, éppen mert elszigeteltek, eleve kétséges kimenetelű vállalkozást öltenek. Ha viszont alakulna egy interdiszciplináris szerkesztőség – ahol ezeknek a részterületeknek a képviselői helyet kapnának, amely az egyedi eseteket összehangolná műszaki és beruházási értelemben –, akkor valószínűleg sokkal nagyobb esélye lenne a kulturális szférának is hozzájutni az új médiához. Emellett ez a szerkesztőség kidolgozhatná a forgalmazásra vonatkozó elképzeléseket is. Ezzel egyetértetek?

Zelnik József: Feltétlenül.

Mész András: Természetesen, amellett, hogy a BBS a saját munkáját végzi, delegálhatná a maga részvevőjét ebbe a szerkesztőségbe.

Bódy Gábor: Akkor itt, úgy érzem, berekeszthetjük ezt a kerekasztal-beszélgetést.



filmvilág logo böngéssz a FILMVILÁG folyóirat archívumában ! ♥ :)