BodyGabor.hu
nyelvi preferencia: Hu ✔ | En
filmvilág logo a Filmvilág jóvoltából
böngéssz a FILMVILÁG archivumában

Bódy Gábor Psychéje

Szigethy Gábor
a cikk megjelent: Filmvilág folyóirat 1980/12 04-05. old.

Bódy Gábor élvezi a filmrendezést, szeret filmet csinálni. Most három és félórás filmet szeretett csinálni.

Szereti a látványosságot: lila eget sárga erdő felett, száguldó felhőket díszlet égen, meztelen női testeket könnyed gúlagyakorlatokban, élőben és gipszbe merevítve, előbukkanó-eltűnő színes foltokat, szabálytalan, fodrozódó képkivágásokat, alulról fényképezett templomtornyot, felülről fényképezett disznóólat, régi autókat, még régibb lovas batárokat, bársonyos női szemeket, ringó csípőket, melleket; szereti a különlegességet: kastélytermet, ahol fű lepi a pádimentumot, hangokat, amelyek a világűrből jönnek, aranyos vastagon a tálba csordogáló mézet (néhai jó Szindbád úr velőscsontjának visszaderengése!), aranyport merev arcokon, csillogó talmi ékszerutánzatot múlt századi előkelő urak arcán, fülén, időt, amely végtelen, száz évig tart, senki nem öregszik, s a szép Lónyay Erzsébet, aki 1810 táján – miközben Kazinczy tekintetes költő-fejedelem úr verseket olvas – kamaszlányként szeretetéhesen bujálkodik az ifjú Wesselényi gróffal, az első világháború befejezése után még mindig legszebb kamaszéveinek bájos, bár már némiképp megtört mosolyával készül vagyonuk újmódi árverezésére, s indulna messzi földre, Amerikába; szereti a meghökkentőt: szépelgő csoportozatban meztelen hölgyeket egy furcsán világított teremben, német nyelvű feliratos magyarázatokkal, fényes, gyűrött műanyagpadlaton (mintha Fellini Casanovájából a Velence partjait mosogató műanyag tenger hullámai csaptak volna a Lumumba utcáig!), száguldó, ugráló meztelen férfiút ingó-bingó férfiassággal, hölgyeket, férfiakat meztelenségtől megbabonázottan, (Buñueltől félig tanult) álomkórban vetkőzni – a hölgyek gyorsabban s feltűnően kihívóbban szabadulnak blúztól, szoknyától, harisnyakötőtől, egyébtől, mint a férfiak, s meztelenül, céltalanul tétováznak a kéken ködös hajnali parkban; szereti a sejtelmeset: lovas huszárokból varázsolt szikrázó lepedőn szeretkező testek elmosódó körvonalait, mosószer-habáradat borította titokzatos hegygerincet, régi furcsa orvosi rajzokat egy ormótlan nagy tudós fóliánsában, Kabaréból idevonszolt német orfeum-hangulatot, eszelős okfejtést az érzékszervek szerepéről, jelentőségéről, ajtónyílás mögül ki-kandikáló tébolyult tekintetet; szereti a riasztót: szeretkező emberek mellett szimatoló piciny patkányokat, véres husikát majszoló díszgörényt (?) körítésként egy szadista férfi és egy mazochista nő nemi tusájához, közelről egy beteg szemet, amint gennyes hályogot távolít el a sziké, véres méhlepényt, amelyet a szülés után fáradt közönnyel hajít egy dézsa vízbe a melegszavú öreg bába, nőgyógyászati vizsgálaton a tálat, nagyon közelről, nagy csöppekben csöpög bele a vér, aztán a kioperált daganatot, amint rajta a vér lassan megalvad, s a daganat összeszáradtában kecsesen kunkorodik, mint libamáj a jégen.

Bódy Gábor filmje – hirdeti a felirat.

Psyché nevét valamennyien Weöres Sándortól tanultuk. Nagy költőnk álmodta életre e múlt századi nemes kisasszonyt, aki varázslatos verseket írt, élvezte a szerelmet, örömet kívánt magának, másnak, szertelen szerelemmel szerette egyetlen elsuhanó életét, s fájdalommal, örömmel tékozolta kincsét, önmagát.

Ember született versekből: a költő álmodott. Költő, aki felkutatta egyik lehetséges önmagát a magyar múltban, a csodás női poétát, aki talán lehetett volna ő, ha kétszáz évvel korábban lett volna születni sorsa.

Amikor Sztravinszkijnak egyszer valaki szemére vetette, hogy valamely melódiáját korábban más zeneszerző művében hallotta már, a mester ingerülten válaszolt: „neki joga van bármilyen eredetű zenei anyagot műveiben felhasználni; amit ő egyszer alkalmasnak ítél arra, hogy felhasználjon, az ennek a felhasználásnak következtében mintegy az ő szellemi tulajdona lett”. Molière így riposztozott, amikor plágiummal vádolták: „Onnan veszem a tulajdonomat, ahol találom.” Bódy a tulajdonát Weöres Sándor művében találta meg: alkalmas nyersanyagnak tekintette képi látomásai megfogalmazásához. Sztravinszkij, Molière gyengécske művekből alkotott remekműveket. Bódy bátorságát dicséret illeti: ő remekmű felülmúlására, áthasonítására, újraalkotására vállalkozott. Filmje elején néhány kocka mintha emlékeztetne Weöres rím- és mondatcsodáira, de hamar ködbe foszlik e felhang, marad Bódy Gábor filmje. Amit látunk, ahhoz Weöres Sándornak semmi köze. Neve – a film főcímében – áruvédjegy, „mint akármely mosóporé”.

Weöres Sándor művében Lónyay Erzsébetnek egy élete van, a sajátja, amelynek szűkre szabott idejével gazdálkodnia kell, ha földi létében boldog akar lenni. Fájdalommal örömteli élete megismételhetetlen: megélt valóság. Psyché azért több a körülötte tébláboló többieknél, mert más, mert különb – merészebb álmok, istenesebb akarások feszítik. Egyetlen életét teljesebben éli. Így lesz övé a mindenség.

Bódy Gábor filmjében Lónyay Erzsébet elfelejt meghalni, sőt, öregedni is, tehát nem ember (akinek életéhez tetteinek következményei is hozzátartoznak!), hanem jelkép, valami általános érzés és életeszme megtestesítője, két lábon járó bölcselgő konyhafilozófia; asszonysűrítmény – pompás a szeretkezésben, bölcs a tudományban, tökéletes a költészetben, nemes lélek a karitászban, fanyar és megértő az élet mocskának elviselésében; élete a szerelem. Szerelme Ungvárnémeti Tóth László, nagy tehetségű ifjú költő. (Sejtelmességfokozó filmcsinálói ötlet: e magyar poétát magyartalanítja, a szerepet német színészre, Udo Kierre osztja, aki magyarul Cserhalmi György hangján szólal meg; Cserhalmi egy osztrák bárót alakít, s miután hangja foglalt, neki Garas Dezső kölcsönöz hangot. Következmény: Cserhalmi időnként önmagával beszélget, csak vagy a hangja, vagy az arca nem hasonlít őrá. Töröm a fejem: a személyiség titokzatos áttekinthetetlenségének képi megfogalmazása ez, vagy egyszerű technikai gond; ha Bódy értelmezése szerint érdektelen az, hogy Ungvárnémeti Tóth László magyar, s egy általános szőke művészfejre volt szüksége, aki viszont magyarul csak Cserhalmi György hangján szólalhatott meg hitelesen, az osztrák bárót miért Cserhalmi játssza? Netán elfelejtette forgatás közben, ki kicsoda? Nem értem. Azt kell hinnem, Cserhalmi valami megfejthetetlen, szimbolikus értelemben van megosztottan jelen a képen, de amely „művészeti” titoknak csak a filmcsináló mester a tudója!) Na szóval Ungvárnémeti Tóth László ifjú poéta és vérbajos. Psyché vérzékeny és nimfomán. A filmben minden baj ebből származik. Psyché ugyanis nem mer ágyba bújni Ungvárnémeti Tóth Lászlóval, akit szeret; de ágyba bújik Zedlitz báróval, akit nem szeret, viszont a báró gazdag és egészséges. Szerelmi háromszög: vérzékeny nimfomán és vérbajos költő szereti egymást, de nem mernek egymáséi lenni, s gyötrődnek. A férj szintén gyötrődik, mert bár övé a szépséges hölgy teste, de annak lelke örökre a poétáé. Szép és megható szerelmi történet, lelki bajmolódásokkal, színes tájakban, nagy hófúvásban, lila éggel, Pesten, Pozsonyban, Tállyán, Bécsben – akárhol.

A film elején mintha valóságos időben, 1810 táján s valóságos helyen, Tállyán s a Felvidéken lennénk. Mintha hajdani urak s hölgyek boronganának az élet szép értelmetlenségén. A film maradéktalanul megkapó pillanata: az ezüstfejű Pilinszky János fátyolos hangon verssorokat olvas, hangjában egybelebeg múlt, jelen, jövő. Ám csak pillanatnyi látszat idő és hely valódisága. Egyszer élt életünk komor pompájából hamar átúszunk a szimbolikus létbe, valami nagy, lila-sárga ködbe: mesekönyv színezésű reformkori honatya szónokol, felékszerezett pohos rendőrminiszter terelgeti ostoba besúgóit (istenem, ha meggondolom: báró Sedlnitzky – a reformkor rendőrminisztere, az igazi! – már 1846-ban jelentést kér a Pilvaxban csevegő fiatalokról, s amikor az irodalmi élet hatalmasságai még Petőfi fellépésében legfeljebb ha hiúságukat sértő ripőkséget látnak, a rendőrminiszter már besúgóhaddal figyelteti a poétát – de hát Bódy számára a történelem is csupán szabadon kezelhető nyersanyag, színes építőkocka!) – a moziban: jönnek a huszárok, itt a szabadságharc, lőnek, átlényegülünk a kiegyezéskori estélyre, bál van a világvárossá pöffeszkedő aranyló Budapesten; fin de siècle: piros bányászfalu, szanatórium, őrült orvos, szürke budisor von Auschwitz aus; aztán a nagy háború, teherautó menetoszlop, üres kastély a Felvidéken, Amerika igézete. Időn és téren kívül utazunk, az általában általános emberi létben. Lónyay Erzsébet, Ungvárnémeti Tóth László, Zedlitz báró – nimfomán nő, vértbajos költő, kielégítetlen munkás életű ember: reménytelen szerelmi háromszög.

Bódy Gábor filmje Body filozófiája: háromszög-0filozófia. Nő: vérzékeny, nimfomán; Művész: vérbajos, őrült; Férj: dolgos, kielégítetlen. És: soha nem lehetnek boldogok! És: lila ég, köd, időtlenség, mindenholság.

Háromszög-filozófia: ez nem három ember, itt minden jelképesen értendő; a Nő, a Művész s a szorgalmas Hétköznapiság egymást kizáró, egymást hajszoló, egymást el- és meg nem értő reménytelen küzdelméről szól tehát a film. Sekély e gondolat, de Bódy nem filozófus. Ő filmet csinált, színes, költőies látomást az emberi kapcsolatok tarkán sokszínű reménytelenségéről. Filozófiáját nem a soványka és csupán jelképesen értelmezhető cselekményből, hanem a képekből, a mozgó, megelevenedő látomásos kaleidoszkópvilágból kell kihámozni.

Próbálom. Felejtem a történetet, a figurákat. Ahogy lát Bódy s amit észrevesz – arra figyelek.

Már az első világháború után vagyunk. Psyché meglátogatja költőszerelmét, aki utolsó óráit éli egy őrült nő és egy szerelmes gyereklány (talán nimfomán?) társaságában. Kopott, üres, mocskos lakás, a parketta sáros, ajtó, ablak törött, egy szakadt fotelben az őrült nő kutat, pusztítva a fotel maradékát, a gyereklány meg csak áll, támasztja az ajtófélfát. A költő koszos rongyokban egy ócska priccsen hever. Megérkezik Psyché – ápolt, tiszta, gondosan fésült, jólöltözött –, s megrendülten nézi szerelmesét, a mocsokban fekvő emberroncsot. A költő, amint megpillantja Psychét, szeretkezni akar, rántaná a nőt magához az ágyra. Psyché gondja: ha megtenné, ha engedne a költő kívánságának, biztosan megbetegedne. Kosz, mocsok, földön az ürülék nem zavarja, mert kedvében járna a költőnek – karitász? vagy jól érezné magát e mocsokban: a „művészet” sarában? –, de fél a vérbajtól. A pásztoróra elmarad. Segít a költőnek üríteni, aki kimerülten, nem teljesült vágyától meggyötört aléltságban zuhan vissza vackára. Ügyes kameraállás: felülről mutatja a koszlott sarkot, a költő dúlt, ájult fejét, mellette harmonikus elrendezettségben a küblit, sejtelmesen vöröslő tartalommal.

Az életben van mocsok, van iszonyat, vannak be nem teljesült álmok. Piszok, vér, genny, ürülék vesz körül olykor mindent. A rettenetet s a rettentőt elénkbe tárni: művész feladata. Hogy meggyötört életünkben szabadulni tudjunk rettentőtől, rettenettől. Hogy szabadulhassunk mocsoktól, szennytől; világ mocskától, magunk szennyétől.

Bódy Gábor filmjében a filmcsináló varázslatossá bűvöli a mocskot, kívánatossá színezi a szennyet, félelmetesen vonzóvá festi az iszonyút. Esztétikummá formálja a ganét. Az emberek nem érdeklik, történelemre nem ügyel. Általában mondja: sok a mocsok, a piszok, a szenny a világban, de bájos is lehet egy patkány, a gennyes vérnek is van pikantériája, libamájra is emlékeztethet egy méhdaganat. Mocsokban szeretkezni – abban is van valami vonzó.

Tud filmet csinálni: erővel mondja, amit mond.

Bódy Gábor filmje: a szenny apoteózisa.



filmvilág logo böngéssz a FILMVILÁG folyóirat archívumában ! ♥ :)