BodyGabor.hu
nyelvi preferencia: Hu ✔ | En
filmvilág logo a Filmvilág jóvoltából
böngéssz a FILMVILÁG archivumában

Psyché

Mesék az értékválságról

Almási Miklós

Hideg és taszító ez a rafináltan szép képvilág. De épp a mese szörnyű valótlansága, az egész álomszerűsége csábítja magához a nézőt, mint a gyerekeket a tiltott játékok. Lónyay Erzsébet kalandjai ugyanis túlperdülnek Weöres Sándor ironikus történelmén: itt minden kicsit szürrealista fényt kap, bár az egyes epizódok olykor durván naturálisak, a néző már-már émelyeg, Bódy Gábor azonban mindig figyelmeztet: csak mese ez, legfeljebb modern mítosz-töredék. Mert például ez a nimfomániás lány több mint száz esztendőn át húszéves szépségében pompázik – Kazinczyval barátkozik mint ifjú költőnő, és az első világháború után búcsúzunk tőle. S ez a meseszerűség, bár olykor borzalmas és perverz, egyre jobban magához vonz, legalábbis természetesnek tűnik, hogy itt ilyesmik történnek. A száztizenhat éves barna kislány csodája éppúgy nem zavarja a nézőt, mint hogy a híres orvosprofesszor műtőjében galambok repkednek az operáció alatt, és hogy a bányászok szárnyas disznókat hizlalnak emeletes ólakban. Pontosabban: el tudunk tekinteni ezektől a furcsaságoktól – csábulunk. Erre ugyan azt is lehetne még mondani, hogy García Márquezen (Száz év magány) és Fellinin (Amarcord, Casanova) edződve már megszoktuk, hogy vannak képek által nem magyarázott, csak hangulatilag „érthető” dolgok. Bódy esete azonban bonyolultabb: úgy meséli el saját mítoszát, hogy közben a film hideg és taszít, nem csemegét kínál, hanem lidérces és émelyítőén gyilkos érdekességével fogadtatja el meséit. Hiszen taszít Psyché exhibicionizmusa, még inkább ennek a Nietzsche-szerű Ungvárnémetinek vérbajos őrülete, üres lelke; undorítanak az erotikus kalandokat átszövő kellékek, kioperált polipok vérző, hosszan kitartott képei – és az undor ellenére csábít ez a szörnyű szépség, a titok megfejtése, a kaland mitológiája. Itt minden valami költői lebegést kap, akkor is, ha a képnyelv pazar és polifon líráját szándékosan ellenpontozza a koszos ágyak, ételmaradékok, patkányok szürnaturalizmusa.

Bódy egy démonikus emberpárral játszik. Psyché és Nárcisz (Ungvárnémeti Tóth) egymás iránti beteljesülhetetlen vonzalmából pusztító szenvedély támad bennük mindenki ellen: Psyché mindenkit megbabonáz és tönkretesz, testvér-kedvese viszont csak önmagát, és álmaiban az emberiséget. Mesebeli, mitikus antiemberek ők, akiket a rontás és szabadságvágy, értékpusztítás és világlegyőzés szelleme vezet. Ez a heroikus üresség, ez az esztétizált embertelenség olyan elemi erővel tör elő a filmből, hogy már-már a komikum határát súrolja. S talán ettől van ilyen átütő ereje.

Talán. Mert ezt a történetet a huszadik század mítoszaiból rakták össze – ez volt már a Weöres-regény ironikus motívuma is. Csaplár Vilmos és Bódy Gábor ezt a mítoszkaleidoszkópot nagyította fel, amennyiben a sztorit az automobil és a Nagy Háború világáig hosszabbította meg. Így telítődik az eredeti, táblabíró világbéli költőnő története szecessziós őrületekkel, a felsőbbrendű ember rémének megszületésével, a mozgásművészet, feminizmus divatjával, az ösztönlélektan mítosztöredékeivel. Igaz, hogy ebből a sokféle anyagból csak a pusztító szépség diabolikus vonzereje marad filmszerűen is érvényes képmítosz – mert ez fordítható le perverz pompájában Bódy rendkívüli erejű filmnyelvére. Psyché például egy játszi kalandjában megbabonázza – azaz elcsábítja – von Zeidlitzet, s az ölelkezés stilizált, akadozóan pergő, félig álló, félig fázisképekben bukdácsoló képsorai között lángoló, éjszakai tájat látunk rohanó katonákkal, robbanó tűznyelvekkel a bécsi klasszika muzsikájába csomagoltan – a kéj és értelmetlen gyilkolás furcsa parádés összecsendülését kínálva. De a halál és szépség, a szexus és lélektelen gyilkolás újabb és újabb képi metaforában tér vissza, egyre kínzóbb, hidegebb – taszítóbb – elemekkel cifrázva, Psyché ebben a mesében azért ilyen pusztító haláldémon, mert lelkét megölte a beteljesülhetetlen vágy: haláláig vonzódik a hegyaljai majdnem-szeretője, Ungvárnémeti után, aki viszont egyre jobban belesüpped luetikus őrületébe, míg egy kolera el nem ragadja. Így aztán a gyilkos kalandokba veti testét: ha nem kaphatja meg, akit ösztönei kívánnak, önző szerelmével és szépségével, valamint elementáris szabadságmániájával pusztít mindenkit maga körül. Teste függetlenedik lelkétől, önálló, diabolikus életet él, – lelke viszont nincsen szegénynek... Ez a történetszál és képbe sűrített diabolizmus képes egységben tartani az egészet, áthevíteni a film furcsa, hideg, taszító jeleneteit és asszociációs játékait.

Ez a távoli, beteljesületlen, de mindig újra beugró vonzalom, ez a betegesen szép és undort keltő hevület a vérbajos Nárcisz iránt persze csak az egyik kulcs Psyché emberfeletti, -alatti világának talányához. Mégis, itt érzem a legerősebben a film fogyatékosságait. Az ív az első részben majdnem töretlen: Lónyay Erzsébet Hegyaljáról indul – vadul, kegyetlenül, szépségében, sikereiben tobzódva, eljut Pestre, Bécsbe, s közben hol visszahull a sárba, hol újra kastélyok lakója, s pátyolgatja szőke szerelmét, hogy erőt nyerjen gyilkos kalandjaihoz. S bár ez az eszkaláció a második részben fokozódik, itt már nincs igazi partnere: ez a Tóth László csak olyan vidéki álfilozófus, valójában kisszerű embergyűlölő, képtelen igazán diabolikus őrületté stilizálni megbomlott gondolatait. Pedig ezt ígéri, mintha ő találná ki a fajmítoszt, a világpusztító Új Rendet. Ennek a figurának egyenrangúsításához egy Weöressel azonos nagyságrendű író kellett volna, aki a kókler üresség és zseniális világpusztítás, a kisszerűség és veszedelmesség eme keverékéből élő, kort összefoglaló mítosztípust tudott volna varázsolni az eredeti sztori meghosszabbításában, így azonban, immár a századfordulón túl – megbillen az egyenlet: az egymásból táplálkozó két pusztító szenvedély közül csak Psychéé lobog igazán diabolikusan, partner nélkül, mert ez a Nárcisz egyre jobban elsekélyesedik. Már csak az excrementum tartja össze.

Az is lehet persze, hogy a film az álnagyság külsőjében a lelki törpét akarta megjeleníteni: így még ironikus poén is lehetne a történet – a nagy hűhó, a gyilkos tombolás ezért a kisszerű vérbajosért... Csakhogy ez a középszerű, de felfújt – valójában: meg nem írt – figura légüres szellemi teret teremt maga köré, ami aztán arra kényszeríti Bódyt, hogy pótanyaggal töltse ki az űrt: így kerül bemutatásra a mítosztöredékek panorámája – a századforduló szellemi televénye, a bécsi-müncheni kabarétól, a freudizmuson át a mozgásművészetig és fajelméletig. Ez a körkép azonban összefoglaló, szellemi súllyal rendelkező figura híján csak háttérinformáció marad, vagy ami még rosszabb, a szeci-divattal kacérkodó ismeretterjesztés.

Psychének, azaz Lónyay Erzsébetnek viszont van „huzata”. Patricia Adriani és a rendezői képvezetés jóvoltából ő lesz a gyilkos esztétizálás hősnője. Pontosabban antihőse: önfeláldozó ez a lány, ha erre ragadja szenvedélye; van tartása is – felpofozza a rendőrminisztert tolakodó udvarlásáért; keménysége is van az élet kátyúinak elviseléséhez, ám közben tökéletesen üres, fogalma sincs a világról – csak éli az életét, valami elementáris szabadságvágytól űzötten. (Igaz, a film sem igen vesz tudomást a világról, csak jelzi, hogy Napóleon vagy a reformkor-vég szereplői vagy a világháború lövései jegyzik a kort, de ezt csak az időszámítás kedvéért.) Csodálatos, tomboló üresség, szép anarchia – úgy lehet csodálni ezt a nőt, mint ahogy a sebészek lelkesednek egy szép tályog láttán. S mégis, ez a Psyché a maga ösztönlény mivoltával az értékválság megjelenítője is lehet: nem hisz semmiben, nem kötik emberi kapcsolatok, spontán anarchista, önpusztító életének egyetlen biztos pontja van, teste, ösztönei vezérelte – és mesebelien konzervált – szépsége. Spontán nyugtalanság, veszélyimádat, gyermekien démoni rontásvágy vezeti. Ragadozó lenne, ha kalandjait ésszel, mondjuk számításból szövögetné, de nála előbb rezdül a test – „félek, újra táncolok”, mondja magáról Weöresnél is, miután gyerekét elvesztette. Segít ugyan férje szegényeket pártfogoló hóbortjaiban, s közben megmosolyogja a férfi naivitását, egyforma házsorokat építgető buzgalmát, gyógyító-foghúzó szamaritánizmusát. Bezzeg Ungvárnémeti széteső, halállal eljegyzett alakja fel tudja tüzelni fantáziáját. Tudja, hogy „úgy hólt meg, mint Patkány a Canaleban”, de lelkét mégis ez az emberalatti roncs vonzza igazán.

Psyché azonban nem egyszerűen értéktagadó, bár mindent lepusztít maga körül. Lelke mélyén, ösztönösen bár, valami megfoghatót, tisztelhetőt keres – és csak ez a roncs kínálkozik, más nem akad elébe, ami érdemes lenne az áldozatra. Pedig e perverz szépségen talán épp az értelmes áldozat segíthetne. Mert a végén, bár még mindig fiatalon, teste sem érdekli: ösztönei lassan kihunynak, konszolidált, szelídített vadmacskaként bolyong birtokán, unottan utazgat a háború alatt, majd segít elárverezni férje kastélyát, és jajszó nélkül fekszik a robogó batár alá. Talán ez a hiábavaló, becsapott keresés tette tomboló-pusztító vadóccá, démonná, s az üresség ölte ki vágyait is: a szexuális forradalom körülimádott istennője unatkozó házi cicusként hosszabbítja meg életét majdnem a jelenig.

Ez a talányos, tarantellaszerű lázongás, ez a rendetlen és önpusztító lobogás-keresés élteti a filmet. Igaz, töredékesen és hosszadalmasan. (Egy kíméletlen vágó itt is elkelt volna, bár Bódy képmitológiája csak hosszútávon képes igazán kibontakozni, időre van szüksége, hogy taszító atmoszférája ellenére magához csábíthassa nézőjét.) Az értékkeresés a mocsokban, önigazolás a pusztításban lassan kifullad – s vele együtt kifullad a film is. Talán még egy villanásra felcsillan egy mozzanat: von Zedlitz egyéniségének vonzó különcsége: utálja a németeket, még inkább Ungvárnémeti Übermensch-rigolyáit, féltékenységében vergődik, tudóskodik, s végül talán gyilkol is. De ez már csak egy búcsúzó színfolt, a film elfáradt színorgiájában.

A teljes mítosz kibontása tehát nem sikerült. Nem sikerülhetett, mert Body túlszigeteli világát minden átfogóbb, összefoglalóbb jellegű szellemi tartalom ellenében: talányos akar maradni, s mindenáron – eredeti. A talányos hangvétel – sikerül is, ezért átütő erejű a film, jóllehet bosszantó és frivol. Csak ez az átütő erő – rendezői tehetségének bizonyítéka – nem párosul igazi mélységgel. Pedig ha elengedné magát, ha nem akarna mindenáron eredeti lenni (olykor manírok, faramuci ötletek árán), vinné tehetsége, lendülete is. Így szabálytalan, kiérleletlen, olykor majdnem elviselhetetlen ez a film – de elemi erejű filmvízió szól belőle. Mi lett volna, ha nem lenne ennyire világon kívüli, ha mítoszai visszatalálnának a történelembe-jelenbe, ha Fellini- és Bertolucci-idézeteiből némi öniróniát is kihallanánk? De ne legyünk nagyravágyóak.



filmvilág logo böngéssz a FILMVILÁG folyóirat archívumában ! ♥ :)