BodyGabor.hu
nyelvi preferencia: Hu ✔ | En
filmvilág logo a Filmvilág jóvoltából
böngéssz a FILMVILÁG archivumában

A fantom elment - a fantom visszatér

Luis Buñuel

Bódy Gábor
Filmvilág folyóirat 1983/10 42-43. old.

Július 30-án, 83 éves koráben Mexikóvárosban meghalt Luis Buñuel.


Először a fekete csillag szavakat akartam leírni, és kerestem hozzá az igét: felszállt... megállt..., a helymeghatározást: felettünk... közöttünk... Ekkor fogvacogás és távoli röhögés zavart meg, mintha egy kriptából jönne, és szétfoszlatta az írás köré gyülemlő kipárolgást. Nem tudom, miért épp engem kértek fel arra, hogy megemlékezzem Luis Buñuelről, de azt meg tudom mondani, miért vállalkoztam szinte azonnal – percnyi habozás után – erre a kriminális könyvelésre. Annyira megragadtak a filmjei, hogy örömmel újranéztem őket, még ez alkalommal is, hogy szerzőjük – finoman szólva – „távozott”. Amit hátrahagyott, a könyvelés tételeit: egy ritka teljes és vonzó életét századunknak, s egyben a mozi történetének egy sötétlő briliánsokkal kirakott, hosszú és háromszögletű útját (1. Szürrealista botrányok, 2. Meló Mexikóban, 3. A nagy comeback, cca. 1960-tól) – ha-ha-ha..., máris nevetnem kell, ha ezekre a filmekre gondolok! Ha tudnánk se lenne okunk a szánalom hangján megszólalni. Legfeljebb magunkat szánhatjuk, hogy megfosztattunk (legalábbis egyelőre, de sajnos valószínű, hogy végleg) a további találkozások lehetőségétől. Dolgomhoz látok, a kommentárhoz.

 

*

 

Magyarország és Spanyolország nem tudom, mikor viselt háborút utoljára egymás ellen (remélem soha), talán emiatt került az a kultúra gondolatban olyan távol tőlünk. De Buñuel nevének említése után nem marad idegen poros-véres aréna-íz a számban, hanem egy ismerős frissességé. A századforduló békeidő-kötelékeiből magát kitépő ifjúság (lásd Aranykor) frissessége ez. A vidékről, Zaragozából, vagy a Bácskából fel-(fel!)-törő jómódú polgárgyerekek Én-kimondásáé, Ortega y Gasset vagy Nietzsche könyveivel a diákszoba polcán, rovarkísérletek, Áts Feris lovagkor, zajos tréfák és pofonok ünnepi társaságában. Buñuel önéletírásának első fejezeteit olvasva az ember erre a Csáth Géza- (Molnár Ferenc?) Kosztolányi-világra csodálkozik ismerősen. S egy darabig még tart az analógia a spontán kávéházi szürrealizmusban – mintha Karinthy betoppanására várnánk –, aztán elvágták. Fokozódnak a különbségek.

Egy ilyen különbség, amely már némi kulturális transzkódolásra szorul: Buñuel harcos antiklerikalizmusa. Mely ugyanakkor paradox katolicista esztétikummal párosul – szinte beteges vonzalommal a keresztény képzeletvilág ikonográfiájához, sőt szexuálpatológiájához. (Az újabbak közül közül John Waters, a Pink Flamingo és a Polyester Egyesült Államok-beli rendezőjének működését lehetne idekapcsolni, akinek úgynevezett rossz ízlésen nyugvó frenetikus humorát szintén hosszú és kimerítő katolikus neveltetéssel magyarázzák.) „Krisztus teste mindig nagy hatással volt rám” – mondja Buñuel, de ezt is könnyen megérthetjük, ha képesek vagyunk megkülönböztetni egy hit misztériumát, úgyszólván erotikáját, annak a világi-hatalmi építményétől, funkcionáriusainak darabos és legtöbbször véres képviseletétől.

Ez az életmű, amelynek szinte minden darabjában megkínoznak, vagy nevetségessé tesznek néhány papot, egyházi megítélésében a betiltás, kiközösítés értékeitől a bíborosi szintű elismerésig, és már-már a Katolikus Egyház cannes-i díjáig terjedt (Nazarin, 1958). A mi krédónk szerint kommunista mártírok legendájában, első titkárok meggyalázásában és rendőrviccekben kéne gondolkodnunk ahhoz, hogy a megfelelő közegellenállást elképzeljük. „Hála istennek, ateista vagyok” – emeli ki Buñuel önéletírása alcímmé ezt a paradoxont. Ami semmi mást nem fejez ki, minthogy nyelvében/anyagában ez a tagadás nem tud, vagy nem kíván elvonatkoztatni talajától, amelyen létrejött. Ebből táplálkozik érzékisége, humora, „kegyetlen” emberszeretete, kedve a véletlenhez, hűsége a titokzatoshoz. Nem elszakad, hanem mélyre fúr, mint az olajbányász, a közös ösztön- és álomvilágba, ahol a mindannyiunkat mozgató affirmatív energiák ágyazódnak, ezért áll ellen művészete minden dogmatikának.

A szürrealista dogmatikának is. Buñuel talán az egyetlen, akit a mozgalmában folyton elárultnak érzett szürrealista pápa, André Breton nem átkozott ki, sikerei ellenére sem. (Max Ernst amiatt lett kirekesztve, mert megkapta a Velencei Biennale nagydíját. Dali már jóval előbb, „mert nyomorult kereskedő lett”.) Bár Buñuel is összeszedett jó néhány filmfesztivál-díjat, Breton még csak meg sem fenyegette a kiközösítéssel, „sőt bevallotta, hogy a Viridiana megríkatta”.

Miért is mondom én ezt el; hiszen akit érdekel, olvassa el az elhunyt lenyűgöző önéletírását... Ja, igen: a Viridiana ellen (bár jóváhagyta cenzora ítéletét), még Francónak sem volt kifogása, pedig kétszer is megnézte a filmet, a Pravda elragadtatottan írt Az Elhagyottakról, bár az egykori szürrealista barát, Georges Sadoul a francia kommunista párt kérésére Buñuel emlékezései szerint nem írt a filmről, és erről eszembe jutott egy történet a Buñuellel oly sokban rokon Bulgakovról. Sztálin egyik kedvenc darabja volt a Turbinék végnapjai, amely a Fehér Gárda című, magyarul több kiadást megért regény színpadi változata. Állítólag vagy hétszer is megnézte. S a Mester legalábbis életét, mi pedig néhány kitűnő drámát köszönhetünk ennek a vonzalomnak. Türelmetlen és aljas századunkban, minden rendű és rangú pápák teraszán némi bátorságot meríthetünk ezekből a történetekből.

Ez alkalommal ne tekintsük rovarnak Buñuelt, hogy – bizonyára megszámlálható – ízei felsorolásába kezdjünk. Valami alapvetőt hordozott ő ki a film lényegéből, amit Pasolini is a „film eredeti, barbár és onirikus lényegének” tartott. Onirikus: értsd, álomszerű. (Szemiológiailag ezt úgy fogalmazhatnánk meg, mint a motivált – (tárgyszerű) – és jelérték egymást folytonosan roncsoló-kiegészítő együttműködését. Sosem tudom, hogy mi az, amit látok, mi, amit gondolok, vagy gondolni engednek róla.)

 

*

 

Buñuel tekercsei összeragasztva – a nagy, ismeretlen mexikói kerülőutat csak közéjük gondolva – lehet, egy megszakítatlan, konzekvens álom folyamatát vetítenénk elénk. „Mindig vonzottak az ismétlődések, az életben és a filmben egyaránt. Nem tudom, mi ennek a vonzalomnak az oka, nem is keresem a magyarázatát”. Papok, katonák, kurvák, munkások, lábak, cipők, elvágott- vagy kiszúrt szemek, szempillás-komikus és büszke állatok (a skorpió, a strucc, a teknőc)... És ez az álom-folyam mindinkább kezd hasonlítani az egyetlen elbeszélő-technikához, amellyel a tárgyakat és jelentéseket szemtelenül egymásra halmozó élet a maga hétköznapiságában visszaadható. (Az új, dokumentumszerű játékfilmek megfordítva: gyakran az álmok, sőt rémálmok hatása alá kerítenek.) A jelentések anarchikus egymásratolódása csak a doktrínákba kényszerülő – a vak – számára nem világos, Buñuel viszont ösztönétől vezettetve kezdettől fogva irtózott a vakoktól.

(Az Aranykor egyik legemlékezetesebb jelenetében Gaston Módot – akihez fogható színészt ritkán láttam filmvásznon, a legszívesebben kétszer is ideírnám a nevét –, elszakítja magát és bilincseit két kafkai végrehajtójától. Átrohan az úttesten, ahogy egy vak követelődzőén veri botjával a járdát, hogy egy taxit megállítson. Hasba rúgja a vakot, és maga ülve a taxiba, elhajt fogvatartói elől, egyúttal Kafkát is maga mögött hagyva.

Buñuel elhajtott az európai fasizmus – a szervezett, kollektív erőszak, s az abból dedukált tömeges háború – elől, véletlenül Mexikóba. („A dolgok irányítója a véletlen, a szükségszerű csak a véletlen után következik”.) Nem lett „amerikai” (értsd USA) filmrendező, de dolgoznia kellett – zenés film egy petróleumszállító hajón –, és elég közel volt Hollywood ahhoz, hogy tökéletesen megtanulja a narratív technikát.

1946 és 64 között 32 film (ebből 20 Mexikóban) – sajnos, utóbbiakból csak az Öldöklő angyalt láttam. (Lehet, hogy még egyet, a televízióban, de azt mintha meg Hitchcock rendezte volna... egy repülőgép lezuhan a dzsungelben, Simone Signoret... utóbbi mégiscsak Buñuelra vall); De már az Exterminadorból (Öldöklő angyal) kitűnik, hogy az elbeszélő biztonság elsajátításával párhuzamosan a narratív sémák átépítését is elvégezte, egy külső és belső világot bátran artikuláló, a hihetővel a hihetetlenről is meggyőző, s a hihetetlennel a létezőt illumináló nyelvezetté.

Utolsó fényes szakaszában (ha-ha-ha... ezek a legmulatságosabb filmjei: A burzsoázia diszkrét bája, A szabadság fantomja, A vágy titokzatos tárgya) folyékonyán formál filozófiai esszéket az elbeszélő film eme megtalált nyelvén. Gördülékeny előadásmódjának zugaiban egy majdani filmfilológia fogja kimutatni az egyezést a kezdet tömény álom- és képzeletzuhatagának jelentésmezőivel.

A szürrealizmus botrányát túlkiabálta a lét botránya, az egykori mozgalom, amelyhez érzelmileg mindvégig hű maradt, „valamiféle világosan megőrzött erkölcsi igénnyé” tisztult benne, miszerint le kell győznünk „az önzést, a hiúságot, a pénzsóvárságot, az önmutogatást, a kényelmesség csábítását, a feledékenységet”. A vidámságba mintha némi fausti melankólia vegyülne: „Legszerényebb vágyunk kielégítése is lehetetlen és erre nincs magyarázat”. De aztán mégis győz Mefisztofelész, aki megvetően pillant a világra, mint A szabadság fantomja végén „a strucc, melynek mintha műszempillája volna, tetszik az erőszakos tekintete”.

Az egykor keresett irracionális, varrat nélkül elsimul a nagy társadalmi szimulációban, egyúttal tökéletesen feloldódnak a „valóság” és a róla való álom határvonalai. Kérdés, hogy itt a szürrealista szabad szöveg mutált egy elbeszélő technikába, vagy életünk realitásai váltak mind „szürrealistábbá?” Ismeretes a kínai mondás: azt álmodtam, hogy egy lepke vagyok, aki azt álmodja, hogy ember. Most felébredtem, és nem tudom, ki álmodik: a lepke, vagy az ember?

Most, hogy végül is egy nagyon jól érzékelhető személy távozásáról van szó, – telehold van, és a falamon egy nagy zöld sáskát pillantottam meg (csak nem ő jött máris vissza?) –, eszembe jut, hogy mégiscsak van személyes okom, hogy rá emlékezzek. Diákkoromban egy fényképet őriztem a falon – pedig csak egy vagy két filmjét láttam – bölcs, s kissé hüllőszerű tekintete igézett meg. Tizenkét évvel ezelőtt aztán, első filmem egy jelenetét a szobámban forgattuk, forgatókönyv nélkül, pillanatnyi ötletekre hagyatkozva. Valamilyen sugallatra, levettem a képet a falról, és befűztem az írógépembe. Megkértem az egyik fiatal Faustot alakító Károlyi Zsigát, hogy gépeljen erre a fényképre. Ez a jelenet benn is maradt a Harmadikban. A buñueli élet- és képszövet azzal, hogy lezárult – megértem, hogy szívesen elégette volna filmnegatívjait – mindnyájunk képzeletének vetítővásznává vált. Ezen írjuk és álmodjuk tovább valóságunkat.

 



filmvilág logo böngéssz a FILMVILÁG folyóirat archívumában ! ♥ :)