BodyGabor.hu
nyelvi preferencia: Hu ✔ | En
filmvilág logo a Filmvilág jóvoltából
böngéssz a FILMVILÁG archivumában

Nem kíváncsiak rád igazán

Beszélgetés volt hallgatókkal (Filmfőiskola)

Sipos Júlia
Filmvilág folyóirat 1987/12 10-15. old.

Nyilvánvaló, hogy a magyar filmszakmához szervesen hozzátartozik az ott folyó képzés, az a légkör, az a műhelyszellem, amely elindítja a végzősöket az egyre szövevényesebbé váló filmdzsungel ösvényein. Nyilvánvaló azonban az is, hogy a főiskolai filmrendező-képzés ügyét nem ragadhatjuk ki összefüggéseiből, hiszen a film a maga összetettségével felerősíti a különböző gazdasági-politikai-társadalmi szférák amúgy is bonyolult konfliktusainak hatását. Ezek összeadódva és beágyazódva egy oktatási intézmény kereteibe még nehezebbé teszik az újságíró dolgát. Beszélgetőtársaim mindegyike azzal fejezte be a hangos gondolkodást, hogy felsorolt még jó néhány nevet: őket kérdezzem meg! Nem tudtam mindenkit megkérdezni, de az elmondottakból próbálok visszaidézni néhány – azt hiszem, mások által is osztott – véleményt, amelyekről fontos megjegyeznünk, hogy semmiképpen sem a sértődöttség pozíciójából fogalmazódtak meg.

A főiskolai filmrendező-képzés önmagában hordozza a magyar filmszakma minden gondját és torzulását. Zárt és ezoterikus világ, ahová beszűrődik mindaz, ami jellemzi a szakmát. Emberileg és szakmailag is elszigetelten dolgoznak a hallgatók, egyfajta ki nem mondott, de érzékelhető kívánalomnak megfelelve. A merészebben kísérletező, nonkonformabb alkotások így eleve meg sem születnek ebben a légkörben. És amíg a Főiskolán a filmkészítés a lényeg, erre összpontosítanak, a végzés után vákuumban találják magukat.

A tisztázatlan helyzetben gyakran nem tehetség, hanem alkat függvénye, hogy ki hogyan tud érvényesülni, előrejutni. Hamis alternatíva úgy feltenni a kérdést, hogy vajon filmet készíteni a Főiskolán vagy a munka közben lehet-e megtanulni.

Nem ez a probléma gyökere. Hanem annak a nyitott és demokratikus légkörnek és gyakorlatnak a hiánya, amely mindenféle alkotóműhely, illetve oktatási intézmény végső eredményességét megkérdőjelezi.

 

 

Fölvennék-e ma Soós Imrét?…

 

Surányi András annak a nemzedéknek a tagja, akik még az igazi recesszió előtt végeztek: 10 éve, vagyis 1976-ban. 1977-ben mint „most végzett fiatal rendezőt” kérdezte meg Mészáros Tamás.

„A Főiskolától képzettséget, szellemi útravalót kell várnunk, nem státuszt vagy munkaalkalmat. De éppen, mert a Főiskola nem garantálhatja a biztos elhelyezkedést, azt sem engedheti meg magának, hogy ne vegyen tudomást a hallgatók véleményéről és igényeiről.”

Ma, tíz évvel később, tovább töpreng.

– A Főiskolán megtanultuk a filmkészítés hogyanját, csak éppen arról esett kevés szó, hogy miről csináljunk filmet. Így mindenki kezébe kapja a filmkészítés technikájának ismeretét, de ez még nem garantálhatja, hogy fontos is, amit csinálni szeretne. A Főiskola zárt rendszer – izolált, a valóságtól igen távol eső világ, amely ennél fogva markánsan képezi le azt a társadalmi zavart, ami a művészetek önértékelése és valódi szerepe között van. A társadalom és a művészeti közélet sem felkészült a valóság sokféleségére. Ma már atomizáltabbak az utak, mint mondjuk a 60-as években. A Főiskola izoláltságának, zártságának sokféle oka van. Az ott tanítók és a művészetben dolgozó személyek is azonosak – a főiskolások számára pedig ezek a „felnőtt” filmesek a mintaközvetítők. A mintaközvetítésnek mindig van egyfajta konzervativizmusa, de nem ez a baj, hanem az, hogy ebben a közegben, ebben a gazdasági szituációban ez a kizárólagosságot jelenti.

Szóval, miközben a valóságban egyre több az is, addig a mi szakmánkban a vagy-vagy működik.

A zártság másik motívuma, hogy kik kerülhetnek be a Főiskolára. Valójában ez a lehetőség csak egy jó anyagi körülmények között élő, szűk értelmiségi réteg gyerekei számára adott. A felvételin ugyanis olyan széles körű műveltség kívántatik meg, amely ma Magyarországon nem mindenki számára elérhető. A hátrányos helyzet – a főiskolai felvételinél – „halmozottan hátrányos helyzetté” fokozódik. Ez persze iskolarendszerünk hibája is, de tény, hogy sokan kiszorulnak az érvényesülési keretekből. Nem hiszem, hogy ma bejutna a Főiskolára például egy Soós Imre!

Én kerestem utakat ebből a szűk világból, ezért tanítottam, egy ideig pszichológusként is dolgoztam. Olyan emberek között mozogtam, akik – hátrányos helyzetük miatt – szinte eleve némaságra ítéltettek. Talán oldhatná ezt a fajta zártságot, ha a Főiskola patronálna, figyelemmel kísérne amatőr filmeseket, akiket később integrálhatna is.

A főiskolai vizsgafilmek egy zárt bizottság, illetve az egyetemi atmoszféra jól kiszámítható közönsége számára készülnek. Holott ezeket szembesíteni kellene egészen más közönséggel is. Aztán a főiskolai tananyag maga sem eléggé nyitott. Négy évig ugyanaz a tanár tanít, itt sincs többféle hatásra esély. Pedig nagy szükség lenne szabadabb mozgásra, vitakörökre, stúdiumokra.

Aztán a főiskola elvégzése után az emberek különböző kényszerpályákra kerülnek – és ezeken mozognak. Nagyon nehéz ellépni róluk.

Minthogy vannak, akik évtizedek után sem jutnak filmhez, a tehetség vagy tehetségtelenség fogalma egy büfé-szerepjátékra korlátozódik. Úgy viselkedik valaki, mintha a pályán lenne. És közben lesznek, akik szinte soha nem, vagy csak töredékében fogalmazhatják filmmé gondolataikat. Az el nem készült filmek pedig soha jóvá nem tehető adósságai egy történelmi korszaknak. Nem minden pénzkérdés, a gazdasági indokok nagyon jó ürügyek manapság saját tehetetlenségünkre: „nincs pénze állambácsinak!”

Egy társadalom önbecsülésének és önértékelésének pedig döntő eleme, hogy még válsághelyzetekben·is milyen módon képes a kultúrát támogatni. A kultúrát nemzeti és egyetemes értelemben is értem. Azt mondjuk, hogy a filmszakma válságban van – az alkotók képességei és invenciója azonban nem. Csak most politikai és stratégiai küzdelmek jelentik a fő feladatunkat – és évek óta nem filmekről, hanem rendeletekről és szabályozókról beszélünk. A filmesek állandóan oppozícióban vannak a munkaeszközükért – ez az állandó oppozíció pedig egy kicsit ránk is merevül. És néhány közhely azért érvényes még a kényszerpályán is. Például: ahogyan az utóbbi időben másnak, így a filmkészítésnek is növekedett az ára. Ez nagyobb felelősséget ró az alkotókra, másképpen kell gondolkodni a filmkészítésről, most valahogy másként kell dolgozni. Ki kell használnunk a tartalékainkat, amik például a koprodukcióban rejlenek, de ép ízléssel. Puritánabb, szikárabb, szociológiailag érzékenyebb filmeket kell készíteni. És valahogy közelíteni az emberekhez, mert rendezőnek lenni nem arisztokratikus magatartásformát – hanem kötelezettséget jelent.

 

 

Őszintétlenség, amelyben mindenki rosszul érzi magát

 

Ferenczi Gábor a Főiskola előtt műszaki egyetemet végzett, statikus-építőmérnök. Ahhoz az 1984-ben végzett Fábri-osztályhoz tartozik, ahonnan még Föld Ottónak, a Mafilm akkori igazgatójának gesztusa révén mindenkit fölvettek a Filmgyárba. Most éppen alkalmazott egy gmk-ban, reklámfilmet rendez, alkalmi munkaként, pénzkeresetből. És forgatókönyvet ír.

Vannak, akik egyszerűen azzal intézik el a gondjaikat, hogy sok az eszkimó, és kevés a fóka. De ez korántsem ilyen egyszerű. Azt hiszem, természetes, hogy aki filmrendezőnek megy, számolnia kell azzal, hogy senkinek nem lehet garantálni: diplomával a kezében már forgatáshoz is jut.

Tehát nem az a baj, hogy a filmszakmában farkastörvények vannak, nem még több pátyolgatást kérünk. Hanem az a gond, hogy nincsenek kimondva és nevén nevezve a dolgok, mindenki eljátszik egy rá osztott szerepet. Az amúgy sem nyílt játékszabályokra pedig még rátelepszik egy „uram-bátyámos” stílus…

Ebben a helyzetben nem túl sok múlik a Főiskolán, és teljesen mindegy, hogy akadémiának hívják-e, mert úgy hallottam, erről is szó volt. A Főiskolának az lenne a dolga, hogy rád legyen kíváncsi. Neked mi a mondanivalód. De a Főiskolán nem igazán rád kíváncsiak és egy valójában nemlétező érték megvalósítása felé terelgetnek, attól akadémikus… Ennek szellemében akarják lefaragni a hibákat ahelyett, hogy a hibákra úgy lennének kíváncsiak, hogy valószínűleg ott a lényeg… A Te lényeged. Ez viszont akár körvonalait is veszítheti a főiskolai évek alatt, és emiatt rengeteg ki nem mondott feszültség gyülemlik föl az emberben, amelyről sem a tanár, sem a hallgató nem tud.

Ebből adódóan aztán az egész Főiskolát áthatja az őszintétlenség, amelyben mindenki rosszul érzi magát…

Mindenki tudja például azt, hogy ma csak kevés, a kultúrpolitika által kijelölt ember személyén keresztül lehet filmhez jutni. Ha ők bíznak benned, a tehetségedben, a személyiségedben – akkor van lehetőséged filmet csinálni. Ez nem baj, hogy így van, sőt, valószínűleg nem is működhet másképp, de akkor mondjuk ki, hogy bizonyos protektori rendszer működik nálunk. Akkor viszont azok az emberek, akik a nevükkel garantálhatnak produkciókat – kapják is meg azt a pénzt, amely fölött valójában diszponálnak. Feltétlenül szükség lenne producerekre.

A főiskolai filmek, nem szakmabeliek számára, valahogy egyformának tűnnek; valószínű, hogy ez a nemlétező érték felé törekvés uniformizálja őket.

Tisztázni kellene azt is, hogy a Főiskola ne legyen más, mint kulturális szolgáltatás. Nem ad jogosítványt arra, hogy akik elvégezték, már mind művészek is. Most belépsz a Filmgyártó Vállalathoz, és már „főállású művész” vagy. Kapsz havonta egy jelképes összeget – fizetést –, amiből persze senki sem tud megélni. A „főállású művészek” pedig megpróbálnak különböző munkákat szerezni, sokszor egymás elől. Ez az őszintétlen helyzet megmételyezi az emberi kapcsolatokat, a barátságokat is… És a pénz. Mert most mindenkinek újra kell tanulnia a pénzhez való viszonyát. Nem hogy színes tévére, de kenyérre kell a pénz. Ettől is feszült az egymás közti viszonyunk.

…Tisztázni, nyíltan és szemérmesség nélkül kellene kimondani dolgokat, de ehhez a szabadság légköre kell – és nemcsak a filmrendezőknek…

 

 

Szigorú rostavizsgák – de nem mindenkinek…

 

Markovits Ferenc, a Magyar Rádió adásrendezője.

Én nagyon jól érzem magam a Rádióban, és nem szeretném, ha a szavaimból a kudarc, a sikertelenség keserűségét vélné bárki kicsengeni.

Eredetileg villanyszerelő a szakmám, aztán a tévében voltam világosító. Ott Deme Gábor és Nemere László szervezett egy asszisztensi tanfolyamot, 1975–77-ben. Itt rendkívül sokat tanultunk, tizenheten voltunk, és mindenki csinált mindent a másik filmjében: volt operatőr, vágó, szereplő, rendező – úgyhogy nagyon klassz volt. Aztán felvételiztem a Főiskolára. Az első meglepetés akkor ért, amikor láttam, hogy valaki az első három rostára el sem jött, csak a negyedikre – de felvették. Igaz, hogy az osztályban tanító és az egész felvételit bonyolító rendező felesége volt. Engem nem vettek fel, ezután átjöttem a Rádióba. 1979-ben ismét próbálkoztam, akkor már vittem magammal olyan filmeket, amelyeket közben a tévé KISZ-filmstúdiójában készítettem, és sugározták is őket. Ez persze nem azt jelenti, hogy jók voltak, de furcsa, hogy a felvételinél meg sem nézték őket. Ugyanakkor emlékszem, egy filmrendező fia, aki operatőr lett – családi képeket hozott a fotóbemutatásra.

Minek tudható be, hogy az én dolgaimra nem volt kíváncsi senki? Egyebek között annak, hogy a Főiskolán így teszik föl a kérdést: mit kezdünk egy olyan emberrel, aki már kialakult személyiség? Még egy furcsa esetre is emlékszem. Indítottak egy kisfilmrendezői osztályt. 200–300 jelentkező közül válogattak, elég megerőltető, sokfordulós felvételi volt. Egyikünk, egy riporternő nem jutott tovább az első fordulón.

Ne érts félre, nem a „savanyú a szőlő” indulata beszél belőlem, de úgy érzem, itt a felvételiknél az dönt, hogy ki mögött áll „erősebb kutya”. Nem tehetek róla, nem születtem jó helyre. Bizonyíthatatlan dolgok? Egy részük igen, egy részük nem. Én most csak tényeket mondtam…

 

 

A politikai publicisztika ma már nem elég…

 

Can Togay szintén a reprezentáns Fábri-osztályt járta.

– A bölcsészkaron angol–német szakon végeztem. Akkor még a „szorgalmas filmbarát-bölcsészhallgató” szintjén sem volt megkülönböztetett kötődésem a filmhez. Gyermekkoromban a tévén nőttem fel; persze azért volt egy-két olyan film, amely nagy hatással volt rám, többször is megnéztem. Például a Hamu és gyémánt.

Úgy jártam körül a filmet, mint macska a forró kását. Gyermekkoromban színészkedtem, bekerültem Halász Péter színházába, amely először Kassák Ház Stúdió, később Szobaszínház néven működött. A Főiskolára először színész-szakra vettek fel, de végül inkább a bölcsészkart választottam, és csak később jelentkeztem filmfőtanszakra.

A főiskolai négy év alatt sokat változtam. Kiderült ugyanis, hogy ezt az egészet nagyon komolyan kell venni. Igen, a Főiskolán mindent nagyon komolyan vettünk, csak éppen nem volt játszótér számunkra. A játékot, az örömszerzési részét meghagyhatták volna nekünk. És bár a Főiskolán már mindent lehetett tudni arról, hogy komoly és hosszantartó válságban van a film – ki hiszi azt el, amíg főiskolás? A Főiskolán nem tanultuk meg, hogy nekünk közgazdászoknak is kell lennünk, ezért később a szakmai biztonsága is nulla pontra süllyedt az embernek. Nem érzed, hogy igazán ismered a viszonyokat. Minden bizonytalanná válik. Mikor elkezdtem forgatni a diplomafilmemet, azt sem tudtam, most hogyan is kellene köszönnöm az embereknek… Egyszer csak azt mondta valaki, hogy van 200 ezer forint, de majd túllépjük a keretet. Mi az, hogy túllépjük? Olyan bizonytalan és homályos volt minden. Hirtelen nem tudtam, minek kell megfelelnem ebben a helyzetben. Ráadásul ha egy rendező kikerül a Főiskoláról, alig sejti, hogy mi egy hangmérnök, egy vágó, egy operatőr munkája…

A Főiskoláról nehéz beszélni, mert összefügg az egész szakma állapotával. Mostanában sokat emlegetik a 60-as éveket, mert akkor legalább politikailag fontos volt a film, sok mindent a film tett publikussá, amit máshol nem lehetett hallani. Egyrészt volt egyfajta ideológiai konszenzus is, másrészt még létezett egy, az akkori körülményeknek megfelelő, jól képzett és rutinos szakembergárda.

Ma már felbomlófélben van az ideológiai konszenzus, ugyanakkor sokkal több az információs forrás, bonyolultabbá vált a film feladata annál, hogy politikai publicisztikát műveljen. Bár a deklarációkban ma is hangsúlyozzuk a film fontosságát, még sincs rá olyan egyértelmű igény, mint a 60-as években volt. A technológiai szint pedig csak csúszott lefelé; úgyhogy ma sokkal nehezebb a helyzet, hiszen a filmgyártásról szólva mi is tehetségtelen és tehetséges embereket veszünk egy kalap alá, mert nem derülhet ki, hogy valójában ki is a tehetséges…

Hogy tényeket mondjak, felsorolom, mit csináltam idáig. Egy Aranykakaó-reklámfilmet, az Ötlet berepítő reklámját, egy BBS-film vágását konzultáltam végig, asszisztens voltam Sándor Pál Csak egy mozi című filmjében. Készítettem egy négyperces szuper 8-as kisfilmet, első asszisztense voltam Thels Klahn Oszek, avagy az igazság Jancsi és Juliskáról című filmjének. Beadtam két forgatókönyvet a BBS-be, írtam egy forgatókönyvet az Iskolatelevíziónak Tandori Medvék minden mennyiségben című könyvéből. A BBS vezetőségi tagja voltam két éven keresztül, és részt vettem Sándor Pál Miss Arizona című filmjének előkészítésében. Kértek tőlem forgatókönyvet az ARD NSZK tévétársaságtól, és tolmácsolok filmek előkészítésénél. Bár 3700 forint a fizetésem, és nem panaszkodhatom. De ez nem jellemző.

 

 

A megkérdőjelezhetetlen öregek és a „fiatalok”…

 

Hartai László mérnök-szociológus családban született, az ő indíttatása is tipikus értelmiségi életutat jelölt ki számára. Először műszaki egyetemet végzett, és harmadszorra vették föl a Főiskolára.

– Az első két év „arról szól” a Főiskolán, hogy Téged ki is lehet rúgni – és akkor ez az egész álom elvész mindörökre. A második év végén van egy rostavizsga, amitől tart az ember. Mert bár állandó harc folyik azért, hogy a hallgatók az elméleti órákra is járjanak – hiszen olyan kiválóságok tanítanak, mint Petrovics Emil, Poszler György, Hegedüs Géza, Szöllősy Andrásné –, mégis az igazán fontos: a vizsgafilm.

Az első év végén egy dokumentumfilmet kell készíteni, a második év végén egy kisfilmet, de ezt már csak a rendezőknek, a harmadik végén is készül egy vizsgafilm, és végül a negyedéves diplomafilm, amely már színes. Ez a leginkább felmutatható eredménye az egész főiskolai képzésnek, hogy megcsinálhatsz négy filmet. Ez nemzetközileg is elismerésre méltó dolog, a gyakorlati munka lehetőségére jogosan büszkék a tanárok. Azért nagyon jó dolog ez, mert azt a felelősség-pozíciót, amit egy film rendezése jelent, csak megélni lehet, az taníthatatlan. De ezzel az egyébként kiváló lehetőséggel az a baj, hogy az emberekben ott munkál a megfelelési kényszer. Ez a megfelelési kényszer alkotási kényszerpályára is visz, ugyanis kész produktumokat kell létrehozni, nézhető, elfogadható filmeket, amelyek megállnak a lábukon. Ezeket a filmeket elsősorban a tanároknak gyártja az ember, akik elég lojálisak, mert a pedagógiai alapelv az, hogy döntsd el és csináld!

A pedagógiai alapelv és a gyakorlat között meglehetős distancia van. Tehát egy fura skizofrén-helyzet – szóval úgy érzed, ezt a megfoghatatlan kényszert nem a tanári kar teremti, hanem a szakma dzsungeltörvényeiből szüremlik be. Így aztán hiányzik a kísérletezés, az újra törekvés. Ezért is nem lehet csak főiskolai aspektusból megközelíteni az egész ügyet…

Óriási hatalmi harc folyik a filmszakmán belül is, egyfajta tökéletes átrendeződés, amit színez egy zavaros generációs harc.

A filmszakmában mindig is generációs vonulatok voltak. A nagy „öregek”: Fábri, Jancsó, Kovács András, Makk, Bacsó – még a felszabadulás után indult legfontosabb személyiségei ennek a szakmának. Ők a megkérdőjelezhetetlenek. Aztán van a középgeneráció, akik évek óta a nagy eredményeket hozzák a magyar filmnek. Ez az a legendás Máriássy-osztály, a 61–62-ben végzettek, akik a mai napig erősen összetartanak.

És végül mi vagyunk a „fiatalok”. Közülünk vannak, akik elvégezték a Főiskolát – és nem voltak hajlandók semmiféle más ringbe beszállni, csak játékfilmmel akartak kezdeni. Ezt viszont nem lehet! Elképesztő emberi és művészi tragédiák származtak az ilyen aránytévesztésekből. Ez a szakma pedig kemény, a művészi és emberi kudarcokat nem tolerálja, csak a sikert ismeri el.

 

 

Diplomafilm páncélszekrényben – diploma nélkül

 

Enyedi Ildikó. A Fábri-osztályból egyedül ő nem kapott diplomát, a szakmában viszont már neve van.

– Eredetileg közgazdásznak készültem. Engem telesen protekció nélkül vettek fel a Főiskolára, úgy tudom, a társaim zömét is. A felvételi kissé kaotikus volt, de ez nem is baj, mert nem lehet pontos mércével mérni, a szakmai felkészültség mellett a lélekjelenlétre is szükség van. Az objektív, hiteles mércéjű felvételi rendszer vágyálom, de amellett, hogy művészeti főiskolán, szerintem, lehetetlen, nem is lenne haszna. Az ember később sem steril körülmények között készít filmet.

Milyen konfliktusaim voltak a Főiskolán?

Részt vettem például egy képzőművészeti kiállításon, amelyet később betiltottak. Ezért engem konkrétan senki sem vont felelősségre, de célozgattak rá a Főiskolán. És sehová sem küldtek ki azután, még Moszkvába sem, ahová az egész osztály kiment.

A diplomafilmemmel kapcsolatban valóban hibát követtem el. Ugyanis már a forgatókönyv elfogadása után, a film készítése közben átírtam a forgatókönyvet. Ez valóban hiba volt, de ez csak a dolog egyik része. A vizsgavetítésre nem mentek el idejében a meghívók; Szinetár Miklós volt Fábri Zoltánon kívül az egyetlen jelenlévő filmrendező. Miután megnézték, úgy döntöttek, hogy nem kapok diplomát. A vitában a fő kifogás „alaki” volt, nekem szólt, nem a filmnek. Bár még Szinetár Miklós is, akivel igencsak eltérő az ízlésünk, azt mondta, hogy ennél lényegesen gyengébb filmek is kaptak diplomát. Én nem. Tehát én „bűnöztem”, meg kell bűnhődnöm, ez rendben is van, de a film, azt hittem – nem bűnözött. Mégsem lehet azóta sem vetíteni. Pedig mindazok a tanárok szerették volna megnézni, akik még nem látták. Sajnálom, mert ezekből a visszajelzésekből lehet a legtöbbet tanulni. A filmgyárban ezek után, azt hittem, úgy fogadnak majd, mint egy leprást. Én voltam az egyetlen, aki diploma nélkül mentem oda. Ehelyett rengeteg segítséget és támogatást kaptam. Mint rendező-asszisztenst alkalmaztak, akárcsak a többieket. Ami pedig a diplomát illeti, az volt a kikötés, hogy ha valahol készítek egy másik filmet, akkor lediplomázhatok.

Hogy mi lehetett az én magatartásomban az irritáló? Talán az, hogy teljesen normálisan viselkedtem. Talán, ha másképpen nem is, de metakommunikáció segítségével érzékeltetem, hogy azért van bennem bűnbánat, akkor máshogy alakulnak a dolgok. Ezt is egy jóindulatú osztálytársam magyarázta el – ezt abban az időben nem érzékeltem. Talán az is baj volt, hogy rendszeresen bejártam a BBS-be. És ez a Főiskolán mumushely volt. Elég hihetetlenül hangzik, mert negyedév közepétől hirtelen melegen ajánlott hely lett.

Én – így, diploma nélkül is – azt gondolom, hogy lehet ugyan maffiózó módon filmhez jutni, de lehet azért máshogyan is. Aki nyavalyog, az valószínűleg tehetségtelenebb, és persze okkal nyavalyog, mert lehet, hogy az ő közepes forgatókönyve helyett egy rosszabbat csináltam meg… de ha valaki igazán erős, akkor sikerül. Nem elég jót beadni, nagyon jót kell beadni. A filmgyárból nézve a Főiskola eléggé halott hely. Hogyan lehetne megreformálni? Sehogy. Magával az intézménnyel nincs baj – mert nem is lehet jó. Megismertem néhány főiskolát külföldön is, furcsa módon mindenhol a konzervativizmus fészkei. Csak egy-egy karizmatikus személytől lehet várni valamit.

A szakmai tanárok, a művésztanárok egy kicsit lusták voltak. Így rést hagytak a hivatalnokoknak. A bürokrata pedig ott lép, ahol egy kis rés nyílik a számára. És ha bürokrata dönt művészeti kérdésekben, annak ilyesmi lehet a következménye.

 

 

Összetartani a csapatot jobb időkre

 

Tolmár Tamás a Fábri-osztályból az egyetlen, aki nagyjátékfilmet készített, amelyet már bemutattak. A Dialóg Stúdió helyettes vezetője. Építészmérnök volt, sőt, öt évig építészként dolgozott, és 28 évesen kezdte a Főiskolát.

Bár azelőtt soha egy kockát sem forgattam – mégis azt hiszem, hogy az építészet és a film között van valamilyen misztikus kapcsolat.

Engem a Főiskola békén hagyott, semmiféle konfliktushelyzetbe nem kerültem a Főiskolával. Mivel felnőtt fejjel kerültem be, ezért maximálisan kihasználtam a lehetőségeket. Nem álltam le vitatkozni, mindig csak annyit árultam el a dolgaimról, amennyi a tanári kívánalmaknak megfelelt.

A Főiskola a gyakorlat lehetőségét biztosította számomra: filmeket csinálhattam. Fábri Zoltán engem nagyon szeretett, de nem ez a lényeg.

Én kezdettől fogva dolgoztam a Főiskola mellett. Egyrészt, mert nem tudtam megélni, másrészt, mert a filmkészítést csak a gyakorlatban lehet megtanulni. A Főiskola belátja, hogy el kell engedni a hallgatókat, úgyhogy engem is az lendített át, hogy amikor meguntam a főiskolai semmittevést, elkezdtem filmet csinálni. Rengeteg filmben dolgoztam, volt, ami egy-két napos munkát jelentett, de akadt 3–4–5 hónapos is. Soroljam? Hatásvadászok, Hosszú vágta, Te rongyos élet, Vekker úr. Amellett, hogy nekem most vannak lehetőségeim, mégis látom, hogy rengeteg dolgon kellene változtatni.

Mélységesen magukra vannak hagyva az emberek. Nincs igazi műhelymunka, egy olyan tanár kellene, aki arra teszi fel az életét, hogy rendezőket képez, fölneveli őket: megtanítja, hogyan mutasd meg a tehetségedet és hogyan add el magad a magyar filméletben, hogyan lehet operatívan dolgozni. A legkiválóbb alkotók pedig nem a legkiválóbb pedagógusok, és mindenféle pedagógiai munkára rá kell tenni egy életet.

Szerintem mindenkinek asszisztens-gyakornoknak kellene mennie két filmhez, az a munka egyáltalán nem faragja le a tehetséget, csak az ember mesterségszinten megtanul dolgozni. A Hatásvadászokban első asszisztens voltam, és Bacsó Péter ismerte ezt a munkámat és a vizsgafilmjeimet is. Baráti kapcsolat alakult ki köztünk – ugyanakkor szükség volt itt, a Dialógban egy olyan fiatal emberre, aki más szempontból látja a dolgokat. Én 36 éves vagyok, egy más generációt képviselek.

Ha mi nem tudunk kikovácsolni egy új filmalkotó közösséget, ha nem teremtjük meg a szakmában a különböző generációk békés egymás mellett élését – akkor itt semmi sem lesz. Azzal a szándékkal vállaltam el a vezetőhelyettesi tisztséget, hogy meg kellene fordítani a szekeret, megpróbálni tartani a hitet azokban az emberekben, akik alkalmasak filmkészítésre. Összetartani a csapatot jobb időkre várva – ezt szeretném elérni.

KISZ-titkár is úgy lettem a Főiskolán, hogy az individuális létből akartam összerántani az embereket. Mit értünk el? Például olyan ösztöndíj-elosztási szisztémát dolgoztunk ki, amely még most is működik, meg filmklubot csináltunk – szóval mindig gyakorlati dolgokat, taggyűlés ha három volt összesen. Bürokráciamentesen szerveztük az életet.

De nem ez volt az életem központi része. Végigházaltam rengeteg forgatókönyvvel a stúdiót, és állandóan dolgoztam. A Főiskola utolsó két évében többet voltam a gyárban, mint a Főiskolán. És most, 36 évesen megcsináltam az első filmemet (Zuhanás közben).

Úgyhogy nekem személy szerint könnyen és flottul ment a dolog, de tudom, hogy milyen lehetőségeket hagytunk ki azzal, hogy nem dolgoztunk műhelyszerűen.

 

 

Szokatlan? – akkor kísérleti film…

 

Xantus János

 

– Majdnem tíz éve, hogy végeztem, így a főiskola messze van, elnéző vagyok, és ha visszagondolok – inkább mosolygok. De ez talán csak egy jól működő önvédelmi mechanizmus.

A miénk keresztféléves évfolyam volt, ami azt jelenti, hogy februárban indult az oktatás, így a felvételi szeptember, október, november hónapokban zajlott, és iszonyú nagy stresszt jelentett számomra. A felvételin eleinte igyekeztem olyannak mutatkozni, amiről azt hittem, hogy „elvárják” tőlem, de aztán nem fedeztem fel semmilyen rendezőelvet a szisztémában. Egy ponton annyira felgyűlt bennem a nagy feszültség, amiért nem tudtam kitalálni, mit várnak tőlem, hogy feladtam az igyekezetet, a valódi indulatokkal írtam egy novellát az egyik fordulóban. Azt hiszem, ez is közrejátszhatott, hogy felvettek. A Főiskolán volt jó adag egyetemi jellegű, elméleti tantárgy és egy-két jó tanár, de azért lehetett érezni, hogy itt valami elég éles dologra kellene fölkészülni. Az ember érezte, hogy itt durva dolgok várnak majd ránk a „szakmában”, és az ellentétben állt az idillikus elméleti órákkal. Ezért fészkelődtünk, nem vártunk be, úgy éreztük, más dolgunk lenne. A Főiskola különlegessége – és ezért Európában is kiemelkedő helye van –, hogy a hallgatók évente csinálhatnak, csinálniuk kell egy filmet, és hogy a szaktanárok között igazi, nagy kaliberű filmművészek, szuggesztív egyéniségek is vannak. Nekem szerencsém volt, mert Makk Károlyt el tudtam fogadni mesteremnek, ezért ki tudtam lépni abból a görcsös ellenzékiségből, amibe minden tanuló mindenfajta iskolában belekényszerül, ha ereiben vér csörgedez.

Ezzel együtt én is elégedetlen voltam. Egy főiskolának mindenképpen meg kell őriznie valamilyen függetlenséget, de ez ott, a gyakorlati szinten elszigeteltséget jelent, és amikor egy friss diplomás belépett a Filmgyár kapuján, azt sem tudta, hogy merre van a büfé. Ezért bár a főiskolás vizsgafilmeket a Főiskola szolgáltatási bázisán kellett volna forgatni, mindannyiunkban nagy adag ambíció volt, igyekeztünk a Filmgyár apparátusával forgatni a filmjeinket.

Mindenki autodidakta módon próbált tapasztalatokat szerezni arról, hogyan is készül egy játékfilm.

A Főiskola annyiban védettséget jelent, hogy az elkészült vizsgafilm nem biztosan kerül szélesebb közönség elé. De az a védettség egyben elzártságot, sziget-effektust is jelent, és végül nem segíti, inkább megnehezíti a szakmához való közeljutást. Eleinte nem az foglalkoztatott, hogy különbözni vagy hasonlítani akarjak-e, annyira lekötött az, hogy egyáltalán a vászonra kerüljön, amit gondolok.

Aztán láttam, hogy a filmem nem olyan, mint amit a moziban vetítenek, meg hogy nem is igen illeszkedik a Főiskola profiljába. Hogy mi ez a „profil”? Azt lehet érezni. Árad a falakból. Aztán a fogadtatásból is kiderült, hogy ezek szokatlan filmek, és lesajnáló-elnéző bélyeggel látják el őket: ezek „kísérleti filmek”!

Azt hiszem, általában a hallgatónak az egyetlen nagy fegyvere az, hogy hallgató. Vagyis minden, amit most csinál, az a nyitánya, a kezdete valaminek – prae…

Ezzel együtt én nagyon szenvedtem… A sok hazugság, mesterkéltség, szellemi eltunyulás miatt, amit, ma már tudom, ha nem oda járok, máshol is éreztem volna. Én ráadásul közösségre vágyó ember vagyok, az iskola szelleme pedig egyáltalán nem kedvezett annak, hogy egy évfolyamból közösség formálódjon. Vannak barátaim az évfolyamunkról, de ezek a kapcsolatok a Főiskola után, vagy még előtte alakultak ki.

A közösség, az alkotóműhely azért nem formálódott ki, mert reálisak voltunk, és ez nem baj; de az egymás iránti érdeklődésünk sem volt elég erős. A kollégák néhány évvel idősebbek is voltak, de egyébként is, a saját életükben jóval előbbre jártak, családjuk volt, felnőttebbek voltak nálam. Ezért eléggé elszigetelődtem a négy éven át.

 

 

Eltanácsolták Bódyt, Dobait

 

Jeles András 42 éves, az ELTE magyar szakán szerzett diplomát. 1971-ben vették fel a Főiskolára. Osztályfőnöke Herskó János, majd Fábri Zoltán volt.

– Nálunk még más volt a felvételi, mert keresztfélévesek voltunk. Nyáron zajlottak a felvételik – de a filmek októberre készültek el, és akkorra védtük meg őket, úgyhogy két hónapot vártunk, míg megtudtuk, kik jutottak be. Utólag hallottuk, hogy a minisztériumba mentek a telefonok, ki kerüljön az első tíz helyre.

A felvételin, ahol elsősorban lexikális tudásra alapuló általános műveltséget kértek számon – eltanácsolták például Bódyt, Dobait, Dobos Gábort… És az ember nem értette, hogy mire megy ki a játék, a megnyilvánulásokból ez nem derült ki soha. A szelekció szempontjai soha nem voltak világosak, az egész elasztikus volt, és valamilyen határozott ízlés soha nem nyilvánult meg. Herskó János bizonyos értelemben kivétel volt.

Az első időben erősen gyanús voltam önmagam számára, mert azt éreztem, hogy aki ide bekerül, abból nyilván valami hiányzik. Ez aztán feszültséget teremtett köztem és az osztálytársaim között, mert például köztük voltak színészgyerekek, meg néhány munkásmozgalmi utód. A párhuzamos osztályban is, ahol Szinetár Miklós és Makk Károly felvételiztetett, többen voltak olyanok, akik szerintem egy erősebb gimnáziumi osztályban nem állták volna meg a helyüket. Egy ilyen szigorú rosta után… ez komikusnak tűnt.

Ami a szakmai tárgyakat illeti, az ember csinálhatta a dolgát – vagyis megpróbálta véres verejtékkel elsajátítani a mesterséget.

Az ember magára volt hagyva – szükség lett volna mesterre, aki tisztában lett volna azzal, hogy szabályokkal nem lehet előállni, de a személyiségnek van határozott orientáló szerepe.

Arra számítottam, hogy azok, akik engem tanítani fognak, képesek lesznek megmutatni a szakmát érintő saját gondolkodásukat, a legbelsőbb problémákat valamilyen metodikában közvetíteni. Ehelyett a tanár ízlését és presszióját éreztem, de csak elvont formában. Az egész végtelen szomorú és szegényes volt, nem állt az egész mögött személyiség. A harmadéves vizsgafilmem forgatókönyvét Bethlen Miklós önéletrajzából írtam. Megjelent Fábri Zoltán, és felolvastatta, aztán azt kérdezte: ez mi? Forgatókönyv vagy szöveg? Öt perc vészterhes csönd után azt mondta: „ez parabola”. És ennek politikus íze van. Ezt a forgatókönyvet nem lehet megvalósítani.” Én soha nem voltam filmekben politizáló alkat. Ekkor nem jött több magyarázat, csak az, ha a pályán akarok maradni, az ilyen irányú próbálkozásaimat vissza kell szorítanom. Fábri engem afféle csodabogárnak tartott. A Főiskolán teljesen zárt volt a közeg, sem szakmai kérdésekről nem volt szó, sem arról, hogy hol élünk. Én valójában az operatőri mesterséget akartam megtanulni, és ezt sikerült. Aztán… Felvettek a Filmgyárba, de eltelt négy-öt év, amíg észhez tértem. Tele voltam tervekkel, de nem nagyon tudtam, hogy mit kell csinálni. Nem találtam kapcsolatot senkivel. Főiskola alatt nem asszisztenskedtem, és utána is csak minimálisat, mert úgy éreztem, hogy nincs kitől tanulni. Szellemi partnert nem igényeltek – csak lótó-futó-ordító embert, én pedig nem vagyok szolgatípus. Próbáltam magam hasznosítani, de nem volt rám szükség.

Ha ilyen formában marad a Főiskola – szellemiségek, valódi mesterek híján –, egy féléves kurzus elég lenne. Mert most csak pozíciót jelent a tanároknak ez az intézmény, így csak az ő érdekeiknek felel meg.



filmvilág logo böngéssz a FILMVILÁG folyóirat archívumában ! ♥ :)