BodyGabor.hu
nyelvi preferencia: Hu ✔ | En
filmvilág logo a Filmvilág jóvoltából
böngéssz a FILMVILÁG archivumában

Szubkultúra blue

Metro

Kozma György
Filmvilág folyóirat 1989/11 32-34. old.

Láttam egy filmet: Betty Blue volt a címe, odakint híres „kultusz”-filmnek számított a szubkultúrába szorult fiatalok és a fiatal középkorúak körében. Egy alkalmi munkából élő fiú regényt ír, a barátnője gépeli, mert hisz benne. A barátnő, Betty, néha furcsa dührohamokat kap, néha vicces, néha kínos – amíg lassan észre nem vesszük: a lány megőrült. A fiú később egy barátja segítségével munkát, lakást, kocsit kap. De a lány dührohamában egyszercsak megvakítja magát és kórházba kerül. A fiú női ruhában beoson hozzá és megöli. Külön-külön mindez „létezik”.

E melodramatikusnak hangzó, de hiteles részleteivel igazi tragikus történetté váló históriát szándékosan komikus jelenetek sorozatában meséli el a film, ironizálva az ízléshatárokon. Nemcsak, mert értesült róla, hogy a hetvenes évek óta a furcsa, élénk színek, sőt, maga a giccs (melodrámástul, rózsaszín naplementéstül) idézőjeles divatba jött, hanem azért, mert a szereplők világának „épp-ilyensége” megengedte a pálmafás nyakkendőválasztást egy temetésre menet, vagy a falusi zongoraszállító nehézségeit bemutató képsorokat. Amíg csak bárgyú társadalomkritikusságnak tűnt a nő bolondozása, szinte unalmas volt – de amikor kiderült, hogy őrült, élesen igazi lett a helyzet: most mi lesz? Nemhogy súlytalanná vált volna a francia film azáltal, hogy a főhősnő „csak bomlott elme”, ahogy valamelyik kritikus írta, hanem ellenkezőleg, csak ettől és csak ezért érdekes a film. Mi az, hogy „csak” bomlott elme? A fiú olyan szenvedélyesen szereti ezt a nőt, hogy gyilkossá válik, csakhogy megmenthesse a tudatnélküliség szenvedésétől.

De megértem: az őrület viszolygást kelt, s ha nem hagyományosan ábrázolják, akkor ez a viszolygás rávetül az egész filmre. Az elutasító kritikát teljesen érthetőnek és elfogadhatónak tartom, ezért nem is térek ki arra, hol olvastam: mert csak tünete annak a Magyarországon tapasztalható általános érzéketlenségnek, amely részben negyven éves erkölcsönkívüli közállapotainkból ered, s amit nem fog megenyhíteni egy-két szubkulturális film tragikus segélykiáltása, legyen szó bennük őrültekről, vagy „buzikról”, vagy másszínűekről. Megnéztem Stephen Frears Az én szép kis mosodám című filmjét is. Lehet legyinteni: egy fehér és egy sötétbőrű pakisztáni fiú összebarátkoznak, sőt, egymásba szeretnek. Nyitnak – rengeteg munkával – egy halványkék, modern, zenés mosodát, de a környékbeli fasiszták kis híján megölik az angol fiút, egykori barátjukat.

A világban a szubkultúrák – a másmilyenek – elleni türelmetlenség elképesztően élessé vált. A különböző – hiába prédikálunk arról, hogy ez gazdagíthat – irigységet és gyűlöletet termel, s az ilyen „mosodás” történetek rendszertől függetlenül valószínűleg mindennaposak. Bár a valóságos életben talán ritkább, hogy valaki egyszerre több tabut is megsértsen, pláne ilyen látványosan; vállalom, hogy meleg vagyok, vállalom, hogy együtt élek a barátommal, aki ráadásul nem fehér... S nem is spanyol-zsidó.

De a film részleteiben rejlik – nemcsak ezúttal – az igazsága; ahogy a betegeskedő pakisztáni nagybácsi ablaka alatt elzakatol a metró, ahogy a család macho, maffiózó garázstulajdonos tagjai megigazítják a nyakkendőjüket, mindez elhiteti velünk, hogy nem „csak” egy „buzi fekán” akarnak bosszút állni.

Láttam Timár Péter mindenki által „Denevérnek” becézett mestermunkáját. Jó történet, jó ritmus, jók a részletek – mégis (a siker ellenére) viszonylagos visszhangtalanságba süppedt a mai, tömegpátosztól hangos Magyarországon. Végül is „csak” egy rendőrről van szó, aki beleszeret a mostohafiába. Kit érdekel.

Kit érdekel, hogy valaki megőrül s a barátja szerelemből megöli? Kit érdekel, ha valaki vállalja, hogy együtt él egy nemfehér sráccal, s erre megölik? Kit érdekel annak az embernek a szenvedése, aki valamilyennek született, aki nem is olyan, amilyennek lennie kellene?

Szerintem egyáltalán nem mellékes, hogy Magyarországon mikor döbbennek rá az emberek széles tömegei arra, hogy a „szeresd a törvényt, mert szolga voltál te is” – benne van a Bibliában, s nem biztos, hogy viccből került bele.

A szubkultúra lényege, hogy teljes világot ad annak, aki belép – de nyitott ez a világ, ki is lehet belőle lépni. Teljes és nyitott. Egyszerre. Szemben a „normálisok” világával, ami töredékes – és zárt. Ebbe a teljes-de-nyitott al-világba (szubkultúrába) belépve valódi megváltásélmény érheti az embert.

Problémái, mintha megoldódnának – mégha „menekülés” ez, akkor is: működik.

Ráadásul vonzó, mert tilos, mert a teljesség boldogságérzettel jár, viszont a boldogság – félreértések sorozata miatt, mely szintén a Bibliához kapcsolódik – tilos, mint a szex. Tilos azért is, mert a kegyelem – magánügy. (Márpedig a másság sok pogány – és nem pogány – kultúrában „szentség”: az őrület csakúgy, mint az eltérő szexualitás.) Vagy azért titkos, mert a titok egyszerűen nem kimondható.

A szubkultúrák jelenléte egy-egy társadalomban – s jelenlétük láthatósága az objektívebb televíziós kultúrákban – azt eredményezheti, hogy az általában vett hatalom-megosztás és az általában vett különvéleményekre való odafigyelés mellett megjelenik a mindennapi életben is az a követelmény, hogy az eltérő világok harag nélkül tudjanak egymás mellett élni, sőt, ahogy – mutatis mutandis – a vicc mondja, egymást tisztelete – „kötelező lesz”.

Magyarországon az erről a problémáról szóló filmekhez szükséges szubkultúra a hetvenes évek elején Halász Péter színháza körül kezdett kialakulni, de őket már a hetvenes évek közepén kiutasították az országból. (Így legalább egy időre világhíressé is válhattak.) Abból a társaságból többen is szert tettek jelentős szakmai hírnévre – mint Erdély Miklós vagy Hajas Tibor, vagy később az avantgárdhoz is kapcsolódó Bódy Gábor – de sajnos ők meghaltak. Ebbe a szellemi közegbe tartozik – részben – a mai magyarországi kultúra néhány kiemelkedő egyénisége (például Bereményi, Jeles, Ascher, Pauer, Nádas, Kornis, Konrád) és már jól látható a harmincas „fiatalok” generációja is (Kistamás, Víg, Pajor, Bernáth(y), Grandpierre, Vető, Wahorn, FeLugossy), de nem sorolhatom tovább. Nincsenek sokan. És máris megjelenik a kommersz. Plakátok nélkül.

Talán van egy lefejezett, korábban hatni-nem-hagyott, ma (mint mindenütt a szabad világban) periférikus avantgárd, amely hirdethetné a szubkultúrális érzékenységet – ha lenne rá szellemi kereslet. Talán máshol kell keresni.

Az avantgárd ma Magyarországon még egyáltalán nem vált kommersszé – bár, ha a „kommercializmust” nem tekinthetjük valami negatívumnak, akkor azért vannak művek, melyek pénz nélkül nem tudtak volna létrejönni, szemben a hetvenes évek hőskorának „ingyenes” gesztusaival. Ilyen – részben – a Rajk-féle poszt-neo-futurista bachmanista dísztribün, vagy – ügye jellegéből fakadóan – Király Tamás vagy a nyolcvanas évek első felében még különösnek tűnő Eszkimó asszony fázik (Xantus János filmje). De ki emlékszik a múltra? Ki emlékszik Fassbinderre? (A félelem megeszi a lelket)

Nyugaton már megint előbbre tartanak: már gyártanak olyan avantgárd-szubkultúrális témájú kommerszet parodizáló „modern” filmet is, amely mindennek ellenére hiteltelen, sőt, hazug tud lenni. Ilyen a Metró című francia film. Úgy kezdődik, hogy egy szőkére festett hajú, napszemüveges fiatalembert üldöz másik négy szmokingos. Beugrik előlük a metróba. (A film legérdekesebb információja: a párizsi metrót úgy építették, hogy a szerelvény alatt meggörnyedve elfér egy ember, nem kell tehát annyira félni a beeséstől.)

A metró labirintusszerű alagútrendszerében clochard-zenészek és egy görkoris zsebtolvaj társaságában kifosztja a metrópénztárat, csak úgy, heccből, mert nagyon vicces. Mellesleg megszervez egy együttest – hiszen ettől szubkultúra-film, ám a négy szmokingos végül lelövi. A fiú „halála” pillanatában is megereszt egyet jellegzetesen cinikus heherészéseiből. Ennek a kegyetlenkedő „franciás” álhumornak hála, a külföldi kritika mennybemeneszti a filmet, Godard-i nagyságot lát bele, s Luc Bessont kollégáival, Leos Carax-szal és Jean-Jacques Beineix-szel együtt valamifajta „új realizmus” képviselőjének tekintik. Erről talán elég annyi, hogy egész végig nem derül ki, milyen papírokat lopott el, és ki az a lány, aki az ismeretlen iratokért, hajlandó tárgyalni – miközben durva megjegyzésekkel sértegeti férje milliomos barátait, összekacsintva a feltételezett kamasznézőkkel –, sőt, pisztollyal fenyegetőzni. Ilyen dramaturgia egy paródiában is téves. Igen: tévedés. Tekintve, hogy összesen viszonylag kevés szubkultúra-film létezik (s mint említettem, nálunk a téma iránt érdeklődők sincsenek sokan, pedig úgy tűnik, az eltérések iránti érzékenység kifejlődése kulcskérdés lesz a jövő Magyarországán, ahol mostanáig könnyedén meg lehetett feledkezni arról, hogy cigányokkal és zsidókkal élünk egy országban, s köröttünk létszámfölényben románok, csehek, szlovákok, németek, lengyelek, horvátok, szerbek és főleg oroszok laknak,) szóval ezt a néhány filmet, bár nem illik, mégis összehasonlítom. (Nem említve – más súlycsoportból – a szintén mai „érzékeny”-ség tárgykörébe sorolt Esőembert, illetve a Párizs, Texast.)

A Betty Blue különös története együttérzésre sarkall, Az én szép kis mosodámon sírni lehet, a Denevér megdöbbentő és felkavaró – és most itt a Metró (a többieknél nagyobb reklámmal), műfaja: „kakukktojás”.

A Metró főhőse a Franciaországban nagy hagyományú Gide-féle „action gratuite”-ok mestere: minden ok nélkül lopta el azt a dossziét a lánytól, nem törődik azzal, hogy állig felfegyverkezett gengszterek üldözik – egyetlen önálló cselekedete van az egész film során: görkorcsolyás clochard barátjától elszedi a pisztolyát, megtölti, majd a homlokának szorítva meghúzza a ravaszt – azonban ki tudja, miért, a pisztoly nem sül el.

Én mindent meg tudok érteni, meg tudom érteni, ha valaki megöli a szerelmét, hogy megmentse az öntudatlan őrülettől – azt is megérteném, ha valaki meg akarna ölni, mert megtudná, hogy cigány fiúszeretőt tartok. Azt is megértem, hogy valaki megöli a mostohaapját, amikor az szerelmével kezdi üldözni.

De hogy egy valószínűleg sikeres párizsi újságíróféle töltött pisztolyt fog a haverjára és meg is húzza a ravaszt – ezt nem tudom megérteni. Az érzés-nélküli „coolság” egyenlő az avantgárddal?

Másrészt sajnos nagyon is értem: a film, talán akarata ellenére, azt sugallja, hogy ha az úrifiú és az úrinő meg akar merítkezni a csatornában, (ahol főleg, mint látjuk, arabok, négerek és piti bűnözők laknak), akkor ki kell lépnie minden addig érvényes keretből, s akár a teljesen értelmetlen gyilkosságig is, el lehet jutni. Ebben az ál-szubkultúrális filmben – amely szándékosan, a szubkultúra közönségét célozza meg –, a szubkultúra az alvilággal, a tolvajok és gyilkosok alvilágával azonos. Amikor kijön az ember a moziból, nem azt érzi, hogy tanult valamit egy másik ember sorsából, hanem azt, hogy ez a film olyan, mint az a pisztoly, amit odaszorít a beképzelten mosolygó főhős szerencsétlen áldozata homlokához: hál’ Isten nem sült el. A diszkó-punk, a diszkó-monizmus fekete miséje megint nem bírt megszületni?

John Stuart Mill, a pár száz éve élt liberális szabadpiaci monetarista közgazdász-filozófus, akinek tanítása az amerikai alkotmányban is megtestesült, s aki tőlünk nyugatra sokszázmillió gyereknek általános iskolai tananyaga, hangsúlyozza, hogy a többség zsarnoksága ugyanolyan elítélendő zsarnokság, mint egyetlen diktátor zsarnoksága. Azt írja: „Az eredetiség az egyetlen dolog, amelynek hiányát a nem eredeti ember nem képes átérezni. A megléte pedig idegesíti.”

Van egy olyan érzésem, hogy míg az eredetiségük miatt kiemelkedő Betty Blue, Az én szép kis mosodám, vagy a Denevér néhány hét után kisebb mozik műsorára került, a Metró hónapos diadalt arat majd.

Lelkünk rajta.

Amúgy: kellemes, szórakoztató film a Metró. Vicsorog a modernségtől.

Persze nem gondolom, hogy mindezt nélkülem bárki ne tudhatná.

Fontos, hogy csak olyan filmet nézzünk meg, amiben valaki valakit igazán szeret. (Az már jó jel, ha a sztár szerelmes volt a rendezőbe.)

Ez a szőke, festett hajú, napszemüveges sztár – noha a nőtől követeli a szeretetet – mindenkit gyűlöl, s nem tart a pusztító büntetéstől e képregénykarikatúra színben feltűnő ál-rocky ál-horror ál-picture-show.

Képesnek kell lennünk arra, hogy a talmiben meglássuk az értéket – mint a Betty Blue, Az én szép kis mosodám, vagy a Denevér könnyes borzalmain át – és az is világos, hogy senkit nem téveszthet meg a tematikájában, egyes színfoltjaiban a teljesen nyílt, s ezért megváltó erejű avantgárd-underground szubkultúra érzékenységére kacsintgató „nagyvárosi Tarzan”-film, ahol egy öntelt és öntudatlanul becstelen „hős” szimbolizálná – ha ez lehetséges volna – a méltatlanul üldözött „ártatlanságot”. Ki hallott már ilyet?!

Jó lesz tehát óvatosabban moziba járni, kedves Néző (Olvasó). Nézd: hazudni a demokráciában lehet csak igazán, a legjobban mindig azt verik át, aki hagyja magát.



filmvilág logo böngéssz a FILMVILÁG folyóirat archívumában ! ♥ :)