BodyGabor.hu
nyelvi preferencia: Hu ✔ | En
filmvilág logo a Filmvilág jóvoltából
böngéssz a FILMVILÁG archivumában

Da capo - Nagy családi vonatozás

Magyar Műhely

Fáber András
Filmvilág folyóirat 1990/05 13. old.

Régi tárgyak kerülnek elő egy vulkánfiber bőrönd mélyéről: bűvész-rekvizitek, köztük egy üveggömb, melyet, ha megráznak, hullani kezd benne a hó (feltehetőleg Orsón Welles Az aranypolgár című filmjéből keveredett ide – s ez, mint majd látni fogjuk, nem egészen véletlen), meggyullad egy reflektor, s a család ütemes tapsa közepette, pattogó, cirkuszi zenére a kredenc és a pianinó között igazi (igazi?) attrakciót látunk: nyolcéves-forma kisfiú szteppel, mórikálja magát. Egy villanásnyi időre felrémlik egy felnőtt sztepptáncos képe a falon, meg egy antik dombormű másolata (táncoló nők), majd lassan ködbe vész az egész, csak a kisfiú néma nevetését őrizzük még néhány pillanatig.

Kornai Péter és Gödrös Frigyes alig ötvenperces közép-filmjének („moyen métrage”) kezdő – s némi módosítással egy ben befejező – képsora olyan – áttételes utalásrendszerrel élő – világba viszi nézőjét, amelyhez hasonlót meglehetős ritkán láthatni manapság. E világ nem minden eleme újdonatúj – sőt, az alkotók a bevezetőben említetthez hasonló gesztus-idézetekkel tudatosan vállalják saját szellemi elődeiket: a zseniális Welles-t, a szürrealista (és hasonlóképpen zseniális) Buñuelt, valamint a magyar filmművészet sokáig háttérbe szorított, „nem realista” másik hangjának iskolateremtő képviselőit, Bódy Gábort, Erdély Miklóst, Jeles Andrást, Szentjóby Tamást –, de egészében véve eredetinek hat az a mód, ahogyan – részint tanult, részint újra felfedezett, részint pedig újonnan kitalált „panelekből” egy jellegzetesen mai magyar életérzés összetevőit jelenítik meg kétségtelen tehetséggel.

„Hivatali” filmet látunk (ahogyan néhány évvel ezelőtt egy divatos német író „hivatali regényt”, „irodai regényt” írt), melynek kiábrándítóan eseménytelen, „pangó” világa szöges ellentétben áll a kerettörténet ígéretes gyermeki attrakciójával. Egy fiatalon öreg-sorban tartott nemzedék végelszámolása ez „a munka társadalmának” eszményeivel – amit egyébként a magyar irodalomban Esterházy Péter kezdeményezett eddig a legnagyobb erővel Termelési regényeden és több más művében. A szem. szám., pir. burg., pár. káp. hüdötten elidegenült, álságos világa ez, melynek elfojtásai Freudot, szürrealitása Ionescót, abszurditása Beckettet, nosztalgiája Mándyt idézik, ahol a távozónak a pingpongütőt természetesen le kell adnia a szertárban, de ahol a folyosón bármikor feltűnhet az Ozból kíséretével Dorothy, hogy hősünket a sárga út követésére buzdítsa. Mitológiai ismereteink nyomán az is megképzik bennünk (mert az egyik szereplő – kafkai ötlettel – zsineget gömbölyít le maga után, amerre jár), hogy a” Kiléptető Vállalat” valamiképpen az Alvilággal, sőt, a Minótaurusz barlangjával rokon hely, ahonnan legfeljebb a remény vékony Ariadné-fonala segítségével sikerülhet kikecmeregnünk.

Hova is?

Vissza tulajdon gyermekkorunkba, ahol „rézbőrű volt az alkony”, és hős az indián, vagy talán előre majdani gyermekünk gyermekkorába, aki ugyanolyan Messiásként érkezik a világba a maga attrakciójával, mint mi egykoron.

Olykor a groteszk költőiség sem idegen ettől a világtól. Az egyik hivatalnok – hasonlatosan egy valamikori, sajnálatosan megtébolyodott és öngyilkosságot elkövetett kulturális miniszterhelyetteshez – az asztal alá menekül rettegésében, s fiatal hősünk szavaival egycsapásra erdei rejtekhellyé varázsolja a jobb híján választott menedéket.

Elidegenedett hősünk amolyan mai „felesleges ember”, aki még nem találta meg a maga Lermontovját, ilyenformán nemhogy autentikus története, de jóformán még élete sincs: az attrakció elmarad. Végeláthatatlan folyosókon araszolgat mind csüggedtebben, miközben tudja, hogy a bezárt ajtók mögött a telefonok nem neki csörömpölnek, s körülötte fájdalmasan jelentéktelen emberek fájdalmasan jelentéktelen eseményeket mesélnek egymásnak; lassan ő is harmadik személyben beszél önmagáról, miközben viaszmúzeumban illő döntőbizottságok az ő ügyeiben is „határozato-kathoznak”: szótöredékek maradnak már csak ebben a mitologizált bürokrata-világban, ahol legfeljebb annyit lehet kérdezni, „hova tűnt, ami egyszer megvolt?”

Pedig hősünk – a maga rezignált módján – mindent megpróbál, amit csak lehet: kezelteti testét-lelkét, barátkozik az oroszlánordítást hallató, atlétatrikós sportszertárossal meg a többi kollégával, hogy Mozart zenéjére, amúgy bajuszo-san-szakállasan, kopott ballonjában, vállán panyókán átvetett iszákjával elinduljon, mint a csendes reménytelenség inkarnációja, „leszerelni” – vagyis ki a hivatalból, el a hivataltól.

Elindul, s megérkezik – a családhoz.

A film egyik legszebb, bár kissé talányos jelenetében nagy késsel levágja anyjáról a gondokat (a buñueli szürrealizmussal ráaggatott tyúkokat-zöldsége-ket), s nagy családi „vonatozásba” fog – noha álomi logikával itt is kívülről (egy ablakon át) látja magát.

Kornai-Gödrös filmje eszközeiben némiképp még egyenetlen (saját utalásrendszerében sem egységes, illetve nem egyértelmű), de csillagászati távolságban van a naturáliákba belekövesedett moziipartól. Nem „nagy attrakció”, de ígéret. Ez az ő huszadik századuk. Csüggedtebb és kiábrándultabb az Enyedi Ildikóénál, talán borzasabb is, de ugyanabba az irányba mutat: a mítoszok humanizálása irányába.



filmvilág logo böngéssz a FILMVILÁG folyóirat archívumában ! ♥ :)