BodyGabor.hu
nyelvi preferencia: Hu ✔ | En
filmvilág logo a Filmvilág jóvoltából
böngéssz a FILMVILÁG archivumában

Barátom, Bódy Gábor

Cserhalmi György
Filmvilág folyóirat 1990/10 21-27. old.

Bonta Zoltán rendező-operatőr Cserhalmi Györggyel készült videófilmjének – B. B. S. – szövege. 1985. 10. 24.

 

Bódy Gábort 1969-ben ismertem meg, május közepén a Kárpátia étteremben, nem messze ettől a háztól. Nagyon sokan jártunk annak idején oda, ezt így ebből az időtávolságból talán úgy lehetne nevezni: Kárpátia Kör. Kikből állt? 80–100 emberből, akiknek nagy része ma már nincs itt Magyarországon. Nagy része itt van, de föld alatt, egy része pedig – szintén egy nagy része – vegetál. Voltak köztük építészek, bölcsészek, kommunisták; aztán zsenik és talán azt hiszem egyedül én voltam, aki színésztanonc voltam abban az időben. Úgy emlékszem rá, hogy egy nagyon szép arcú, nagyon okos szemű s nagyon gonosz mosolyú fiatalember irritálta ott esténként a társaságot. Azt hiszem, elsősorban az okosságával. Külső megjelenésében is mindig volt valami, a többiektől elütő, mindig hordozott valami sajátos személyiségjegyet a ruházatában. Hogy az ő kedvenc szavával éljek, a külső és belső attribútumai mindig irritálóak voltak a környezetre. Nekem is gondot okozott, hogy tulajdonképpen ezzel a fiatalemberrel mit kell kezdeni. Szájon kell vágni vagy hallgatni kell?

Aztán az élet úgy hozta, hogy Gábort többszöri kísérlet után fölvették a Színművészeti Főiskolára, és onnantól kezdve – tehát ’70-től kezdve – barátság alakult ki közöttünk. Merem mondani, hogy jó barátság. Én elsősorban benne a látó embert tiszteltem; ő bennem az akkori Cserhalmit, aki egy brutális fizikai „jelenség” volt. Én akkoriban olyan mindennapos-kilógó ember voltam a főiskoláról, mindennap vártam a kirúgásomat. Ő valamivel jobb helyzetben volt, mert látványosan lehengerelte a tanári kart, részint a felkészültségével, részint pedig, bármilyen furcsán hangzik, a készületlenségével. Azzal a fajta géniusszal, amivel rendelkezett. Erre nem voltak felkészülve a főiskola tanárai. Ilyen szempontból biztonságban érezhette magát az iskolában, mert a falait az ő egyénisége erősen szétnyomta. A cirkuszok itt kezdődtek. Tulajdonképpen akkor kezdtünk arról beszélni, természetesen fiatalon és tapasztalatok hiányában, hogy van-e célunk az életben. Merthogy okunk volt rá, van rá, abban az egyben biztosak voltunk. Az okunk pedig az volt, hogy egy agyonhazudozott gyerekkorból nőtt ki az a generáció. Ez a, hogy úgy mondjam, háború utáni első öntés. Mi azt találtuk alapos oknak az életre, hogy egy hazugságokkal teletűzdelt fiatalkorból kerültünk egy olyan világba, amely számunkra kevés igazat tartalmazott. Ebből aztán föl is merült rögtön a következő kérdés, hogy kinek van igaza. Ezt azzal próbáltuk megoldani, hogy majd mi kitaláljuk. De nem azokon a vitákon, ahol két fő vitatkozik. Egyik oldalon vagyunk mi, és a másik oldalon a másik. S nem azon fogunk vitatkozni, hogy kinek van igaza, hanem azon, azt keressük, hogy mi az igazság.

Hát most eljutottunk odáig, hogy kiderült, hogy mi az igazság. Az igazság az, hogy Bódy Gábor már nincs köztünk, nem él. Lehet azon vitatkozni, hogy melyik utat kellett volna neki választani, egyáltalán voltak-e választási alternatívái, ha már muszáj erről beszélni, és én is úgy gondolom, hogy kell erről beszélni. Én azt hiszem, hogy az ő számára ez a mai világ nem volt megfelelő élettér, és nem volt megfelelő alkotókor. Valami szép mondat úgy foglalja össze az egészet, hogy annyit érünk, amennyire megy velünk a kor. Kérdés, hogy ez ma igaz-e? Minthogyha ez a kor, ez a diktált kor nem akart volna semmire sem menni a Bódyval. Illetve azt nem akarta, hogy a Bódy menjen valamire. Menjen előre, menjen valahogy olyan cél felé, amit meggyőződésem szerint egyedül ő tudott. Nemcsak itt Magyarországon, hanem Európában, a világon is csak egy-két ember az, aki ilyen fiatalon ilyen messze ment az álmaiban?

Volt egy kérdés közöttünk. Ez úgy hangzott, hogy mi az, amit mi magyarok a legjobban tudunk. Mindenfélére hivatkoztak a partnerek, akik ebben a beszélgetésben részt vettek. Hivatkoztak a két háború közötti zseniális matematikusainkra, akik aztán végül Amerikában kamatoztattak. Hivatkoztak Szent-Györgyire, hivatkoztak Selyére – és lehet sorolni a neveket, akikre valóban okkal és büszkén lehet hivatkozni. De amit a legjobban tudunk mi magyarok: meghalni. Bámulatos képességünk van az öngyilkosságra, egyáltalán a meg-halásra. Ezt most nem cinikusan mondom, hanem az irodalmunk, a történelmünk, a közeli történetünk tele van halálesetekkel. Egyik szomorúbb, egyik szörnyűbb, mint a másik; egyik tanulságosabb, mint a másik. S ez az ország egyszerűen képtelen ezekből tanulni.

Hogyan kapcsolódik ez a Bódy személyiségéhez? Hát egyik oldalról ez most már tény, hogy ő is ezt az utat választotta, amit a legjobban tudnak a magyarok. Valahogy ide tartozik, nem szépítendő a dolgokat, az alkotás és az alkohol kérdése. Gábor az a fajta ember volt, valóban ebbe a latinovitsos áramlatba tartozik. Huszárik megtanult dolgozni, alkotni, párhuzamosan az alkohollal. Ez énszerintem a legnagyobb csapda, amit magának ásott. Természetesen ennek vannak külső kényszerítő körülményei. Tudniillik ez egyszerre kezdi ki az idegi és fizikai állóképességet, aminek a határai nem tolhatok el a végtelenig. Azt hiszem, hogy ennek a tragédiának az egyik oka az volt, hogy a Gáborban elevenen működő lelkiismeret ezt már nem bírta tolerálni.

Visszamenőleg kicsit kellene beszélni – ha már ilyen kétes megtiszteltetés ért, hogy nekem kell beszélni róla, és nem neki énrólam –, hogy hogyan lehetett vele dolgozni. A főiskolán kezdtünk el együtt dolgozni. Fogalmazvány a féltékenységről című első vizsgafilmjét már közösen csináltuk. Arra emlékszem, hogy az Állatorvosi Főiskolán dolgoztunk együtt baráti alapon. Én akkor még nem sokat tudtam a filmezésről. Amikor ő engem elkezdett a filmezés felé irányítani, úgy mint színészt, és megpróbált tanítani filmesen gondolkozni, az már az Amerikai anzix idején volt. Illetve az volt az első lépcsőfok. Én abban az időben úgynevezett második vonalbeli Jolly Joker voltam a magyar színházi és színész közéletben. Gábor nemcsak a barátság okán, hanem valami finom látás okán többet vélt fölfedezni bennem, mint aminek a szakmai közvélemény ismert és tartott. És ezt próbálta az Amerikai anzixban be is bizonyítani. Én nem vagyok hivatott megítélni, hogy ezt milyen sikerrel vitte véghez, azt viszont tudom, hogy egy fantasztikus munkát láttam ott elkészülni. Vagy négy-öt filmben vettem addig részt, és mégis hajlamos voltam figyelni még a forgatások menetére. Általában kíváncsi voltam, mint minden pályakezdő színész. Ilyen forgatást még soha életemben nem láttam. Az a fajta íróasztali rendetlenség, ami ott uralkodott, arról azt hitte az ember, hogy abból épkézláb munka ki nem kerekedhet. De ennek az íróasztalnak a tulajdonosa mindig pontosan tudta, hogy hova kell a kupacba nyúlni. Tehát a közhely-példára tudok hivatkozni, hogy „nehogy rendet csinálj itt, mert akkor eltévedek”. Szóval Gábor ebből a rendkívüli nagy rendetlenségből azt hiszem, hogy a legrendezettebb művét, gyakorlatilag a diplomamunkáját csinálta meg, de inkább azt mondom, hogy alkotta meg.

Gyakorta érte az a vád, hogy nem dolgozik. Hát mi láttuk dolgozni! Én tudom, hogy mit bírt melózni. Én azt is tudom, hogy az miféle energiákat emésztett fel, s hogy gyakorlatilag a munkaideje 24 óra volt. Mert a forgatás kezdetétől a forgatás végéig eljutottunk valahova. De igazából azután kezdődött el minden. Nem ültünk taxiba, nem mentünk haza, hanem, amire ma már nincsen példa, együtt tudtunk maradni. S ez nemcsak az akkori időszak jobb kondícióinak tudható be, hanem egyszerűen az az igazság, hogy a Gábor személyisége volt az, amelyik központi mágnesként magához rántotta az érdeklődéseket. Érdekes módon a mai napig is sokan profitálnak a Gábor személyéből, személyiségéből.

Énszerintem az Anzix nem kísérleti munka. Valószínűleg akkor úgy hathatott. Most megint megnéztem, és azt kell mondani, hogy egyszerűen klasszikusként hat az emberre. Ugyanúgy, mintha Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjét nézném.

A hinta a filmben, amivel befürödtünk... a hinta az egy csalás. Jól tudjuk, hogy fizikai lehetetlenség, hogy egy ember önerőből egy 15 méteres kötelet úgy meg tudjon hajtani, hogy azt föllendüljön a saját hosszának megfelelő távolságra. Előre és hátra. Tehát ez visszafelé lett leforgatva, onnét kellett megindulni, és hát visszafelé forgattuk az egészet. Ez a hinta sokmindennek fölfogható. Én azok közé az emberek közé tartozom, akik nem szívesen magyaráznak bele egy ilyen hintajelenetbe. A hinta az mindig azonos valahol a mérleggel. Részint azért, mert a felépítése, a mechanikája valahogy egyazon elven alapszik. De ebből ne magyarázzuk bele, hogy mikor merre lendülünk és hova lendülünk. Hanem inkább csak annyit, és az valahol az én részemről belemagyarázás, hogy amikor az ember a legmagasabbról látja a világot, akkor vagy lezuhan onnét saját akaratából, vagy pedig megvárja a következő hullámzást, és beéri azzal a kész ténnyel, hogy az élet ezekből áll: lent és fent. Nem biztos, hogy az ember amikor a hegy aljában áll, akkor azt mondja, hogy nagyon jó lenne ott a tetőn lenni, és mikor felér oda, akkor a lenti dolgok sokkal vonzóbbak. Nem tudom, hogy a Gábor végigment-e ezeken a következtetéseken, vagy eljutott a következtetésekben idáig. De én azt hiszem, hogy sokkal messzebb jutott. Az én repülésem, trükk, de ő valóban megélhette a repülést. De inkább úgy mondom, a szédülést.

Mindenfélében, hogyha ezért forszírozod a kérdést, ilyen erőteljesen jelen van a halál kérdése. A Gábor is nagyon jól tudta, hogy ezt tudjuk a legjobban. A világon mi tudunk a legjobban meghalni. Tóth Laci halála a Psychében a látványosságon túl iszonyú. Ugye erre mondták azt, hogy a szenny apoteózisa. Kiemelten talán erre a snittre céloztak. Nem tudom, hogy akik ilyen mondatokat leírnak, mely halálokat tartanak szépnek. Mert mondják, hogy milyen szépen elaludt, szépen halt meg. Én nem hiszem, hogy abban olyan sok szépség lenne. Egyáltalán a halált egy briganti, csavargó, rohadt szemét valakinek tartom – ha létezik ilyen –, aki attól a lehetőségtől fosztja meg az embert, hogy új és új napokat lásson. Az ember élete csak ebből áll. Én bizony már ennyire megalkuvó is vagyok, hogy arra gondolok, hogy holnap is fölkel a nap, olyan sokszor boldoggá tesz ez a tudat. A halál ezt veszi el tőlünk. Örökre. Megfordíthatatlanul.

Mindenki abban hisz, amiben akar. Gábor hitt a reinkarnációban. Sőt az utóbbi időben nagyon is vonzódott a miszticizmushoz. Ez nyilvánvalóan nagyon sok erőt adott neki, másrészről pedig rettenetesen gyengítette is. Egyáltalán, az út, amit megtett az ateizmustól az istenhitig, az külön fejezetet érdemelne, és azt hiszem, hogy én arra méltatlan vagyok, hogy elemezzem, mert ennek nemhogy a centijeit nem ismerem, de még a mérföldköveit se. Valamikor másfél, két évvel ezelőtt tapasztaltam először nála, hogy valahol közeledik az istenhit felé. Ezt egy nyugat-berlini beszélgetésünkön mondta el a családdal kapcsolatban, a családdal mint életformával kapcsolatban, hogy nagyon fontos az, hogy az ember családban éljen. Nagyon fontos az, hogy a család ne csak hátország legyen, biztos menedék, hanem ostorozó kontroll is, ami egyúttal löki az embert a családon kívüli dolgok felé. De vissza is húzza. Úgy éreztem, hogy itt egy olyan változás állt be a Gábor életében, amire mindig is vágyott.

Mióta úgynevezett „divatos színész” lettem, nagyon sokan jelentkeznek azzal, hogy ők fedeztek fel engem. Hát nem igaz, mert engem a Gábor fedezett föl, mégpedig a következőképpen: a Kozákot nem adta ki Kazimir Károly, a Thália Színház diktátora a Jancsó Miklósnak. És akkor a Gábor belehallgatott ebbe a beszélgetésbe, ami a Thököly étteremben volt, és azt mondta, hogy ti mind meg vagytok bolondulva? Minek neked a Kozák? Itt van a Cserhalmi. S akkor a Jancsó csinált egy próbafelvételt. A Gábor ott volt, végignézte, és azt mondta, hogy na ugye, tessék. Szóval ilyenformán ő hozott be engem ebbe az úgynevezett filmes köztudatba. És hát aztán a Psyché alatt teljesedett ki a kapcsolatunk. Mi már előtte laktunk együtt, kényszermegoldásból, mert az én családom Debrecenben élt. Neki ugye volt is meg nem is volt, mindenféléket kitaláltunk. Itt laktunk ebben a lakásban, ami akkor egy ilyen hipszter volt, leromlott, romos állapotban. Fantasztikus dolgok történtek ebben a lakásban. Nem kell semmi rosszra gondolni. A legemlékezetesebb élményem, hogy egy szál villanykörte lógott a másik szobában. S hajnalban hazajöttünk valamilyen lebujból, és fölütött egy könyvet. Valamilyen filozófiai értekezés volt, és elkezdte olvasni úgy a lámpa alatt. S én még így félálomból néztem, és elhatároztam, hogy reggel ha törik, ha szakad, nem felejtem el, és megkérdezem, hogy mit olvastál. És mit ad Isten, megkérdeztem és szóról szóra elmondta, hogy mit olvasott. Aztán laktunk együtt a Törökvészi úton. Ott is ilyen kényszerhelyzetből adódóan. Aztán laktunk együtt a Sobiesky János utcában. Szóval gyakorlatilag a fél Budapesten. Én nem tudom az összes napnak a történetét elmondani. Volt lottószelvényünk, amin együtt értünk el hármas találatot: 640 forintból vacsoráztunk. Hihetetlenül boldogan és büszkén. A vacsoráért fizettünk valamit, nem tudom, mit, és a többit eliszogattuk.

De ez a barátság ez abban az értelemben is igaz volt, hogy a Gábor aztán nem felejtett el, amikor én lekerültem vidékre. Rendszeresen lejött előadásokra. Rendszeresen el is aludt, nem mondom. Sok dicséretet különben nem kaptam tőle. Illetve nem is engem bántott, – nem is bántás volt ez vagy szidás, vagy korholás – hanem inkább a pangó, az alvó színházat. Erre rögtön a legegyenesebb úton reagált ő, az unalmas előadásokon rögtön elaludt. Ezzel a rendkívül jó képességgel rendelkezett, bármennyire zavarta is a környezetét, nagyon jóízűen tudott aludni előadásokon. De amikor fölébredt, akkor engem mindig arra próbált rábeszélni, hogy most már gyere föl Budapestre, mert elszakadsz a környezetedtől, elszakadsz a barátaidtól. Leragadsz itt a kártyapartik mellett, a söröskorsók mellett, a lemondások, a belenyugvások, az adósságok, a klubélet és egyebek mellett, amik a színházi, a vidéki színházi élet rákfenéi voltak abban az időben. És hát bizonyos helyeken ma is azok.

Ja, hogy hogyan lettünk mi balkezesek? Ez egy régi kérdés volt közöttünk. Nevezetesen a Dobai Péter, a Csaplár Vili, a Bódy Gábor és köztem. A Mucius Scaevola ugye azt jelenti latinul, ha pontosan fordítom, hogy „balkezes”. Azért, mert a jobb kezét elégette a tűzben. Hát mi így lettünk balkezesek, képletesen, szimbolikusan értve. Tehát gyakorlatilag úgy néz ki, hogy amihez mi nyúlunk vagy csak piszkálunk, ott valami nem jól sül el. Tudniillik a jobb kezünk tényleg elégett, ebben az úgynevezett baráti négyesben. A Péter ebből a barátságból elég radikális módon szállt ki. Maradtunk hárman: a Vili, Gábor meg én. Mi tényleg tűzbe tettük a jobb kezünket egymásért. És mégis azt kell mondani, és most a Csaplár Vilmost idézem, hogy Gyuri mondd meg nekem, mit ér ez a barátság, hogy nem érezzük meg, egyikünk sem érzi meg, hogy a harmadik mire készül. Szóval úgy érzem, hogy tényleg balkezesek maradtunk most már végérvényesen.

A Psychéből nem szeretnék beszélni, mert a Psyché látható a mozikban. Remélhetőleg továbbra is, és ebből a szomorú alkalomból megint menni fog, és megint megnézhetik azok, akik szerették, sőt azok is, akik még nem szerették. Talán valami tanulság az utókor számára most is kiderül. Én tavalyelőtt láttam megint a Psychét Nyugat-Berlinben videón, és sokkal jobb filmnek tűnt számomra, mint 81-ben. Érdekes dolog. És azt hiszem, hogy a Psychének az lesz a sorsa, hogy valamikor majd az ezredfordulón úgy terveztük annak idején, hogy egy nagy ezredfordulós szilvesztert együtt töltünk – talán ez lesz az a film, amivel mi barátok együtt tudunk majd ülni. Persze a fene tudja, hogy mi lesz velünk, élünk-e vagy mi lesz egyáltalán...

Nagyon érdekes volt, ahogy Gábor az Udo Kiért kiválasztotta. Azt mondta az Udoról nekem, hogy az Udo nem színész. Az Udo az egy borzalmas sorsban fölnőtt gyerek, papok nevelték, ott lett homoszexuális, a papok tették azzá. És hát ne is várjak profi színészi teljesítményt az Udotól, mert az Udo egy médium, aki alkalmas arra, hogy ezt az évszázadot megélt Tóth Lacit ne mint erkölcsi kiindulópontot, hanem mint esztétikai látványt, tehát magát a Nárciszt, képes legyen megjeleníteni az én segítségemmel, a Hilda segítségével és természetesen az ő irányításával. A másik a Patrícia Adriani személye (Assusio Gracias Onémas Mária – azt hiszem ez a rendes neve), akit szintén egy amatőr társulatból választott. Legalábbis Gábor így informált engem, hogy Madridban egy amatőr színház tagja. S felhívta a figyelmemet, hogy ő ugyancsak nem színésznő, és hát itt is rengeteg teendő van. Valahogy „gatyába kéne rázni,” mint Psychét. Azt nem tudom, hogy nekünk sikerült-e. Volt egy vitánk, a Vilivel is és a Gáborral is fogadtam. Ők ketten azt mondták, hogy Patrícia hamarosan nemzetközi sztár lesz. Én meg azt mondtam, hogy bármennyire szép, el fog tűnni a süllyesztőben, mert gyenge színésznő. Mégse éreztük úgy, – hogy az általános szlogennel éljek, – hogy mozgó világítási felületek vagyunk, mert a felvételeket mindig nagyon alapos megbeszélés előzte meg. Nemcsak előtte, szinte a forgatás befejezésétől azon volt, hogy ezt hogy kell például megcsinálni. A filmnek az egyik híres snittje, amikor a Patrícia ugye az asztalon térdel, és a szoknyáját, belenézve a kamerába, a feneke elé húzza. Ez egy olyan operatőri és optikai poén volt, ami, hogyha csak egyet kiragadunk, még soha nem volt látható a világon. Tudjuk, hogy nem ez a legnagyobb erénye a filmnek. De hát például ilyeneket ki kellett találni, ellensúlyozandó az úgynevezett színészi hátrányokat és gyengeségeket. Plusz két idegenajkú és idegen gondolkodású emberről volt szó. Mert hogy az Udo mennyire tud Tóth Laci lenni azt nem tudom, de hát nem tud tóthlacisan gondolkodni. Csak akkor, hogyha itt állandóan valami tóthlaciztatás folyik. A Patrícia az egy délvidéki nő volt, aki 10 óráig egy mukkot se tudott szólni, mert nekik akkor kezdődik a nap. És hát mi azért hajnalban kezdtünk.

Akkor össze kellett tartani egy stábot. Hála Istennek egy olyan csapat jött össze, illetve hát a csapat akkor még nem volt, akkor csak emberek voltak, de a film egyharmadára vagy még hamarabb mégiscsak összejött egy csapat, amelyik föl tudta vállalni a világosítást. Fantasztikus, belenéztem az előbb a fotóalbumba. Egyszerre a szemem-szám tátva maradt, mert az jutott eszembe, hogy végre néhány fotó, ami egyszerűen sugallja a filmnek a stílusát. Ezekből a fotókból lehet arra következtetni, hogy milyen a film. Az általános gyakorlat az, hogy megnézünk egy filmből fotókat, s azt bármelyik filmbe bele lehet helyettesíteni, mert semmitmondóak és üresek. Tehát ezek szakmai fotók, amik csak úgy jöhettek létre, hogy egy nagyon erős szakmai film készült.

Itt van még valami szintén 81-ből. Őt már a Psyché idején foglalkoztatta a Hamlet. Ez egy fénykép, ő civilként mint a Psyché rendezője, én mint Zedlitz báró s középen erre a mérnök papírra a következők vannak írva: „Lenni vagy nem. Tehát egy radikális húzás. 1981. 10.000 km plusz 100 forint, plusz 5 liter, plusz 8.000 sor. Az egyenlege kérdőjellel zárul. Aztán itt két nyíl. Találkoznak a végtelen előtt. Az ő keze írásával. Amikor a Hamletet csináltuk, akkor két nagy kérdés merült fel. Adalékok. Ezek most már nagyon szomorú adalékok a Gábor öngyilkosságához. Gábor egyik alapvető mondata volt a Hamletről: „az elvégezetlen feladat”. S amikor rákérdeztem, hogy mi az az elvégezetlen feladat a Hamletben, ő érdekes módon nem azt válaszolta, amit az irodalomtörténet oly szívesen boncolgat, hogy Hamlet nem kereste a tömegekkel a kapcsolatot, ő nem ebben látta az elvégezetlen feladatot, hanem egy szóval válaszolt: elvégezetlen feladat, egyenlő-lenni. Szomorú, de most már ez egy határozottan pontos mondat aminek önmaga tette a pontot. A másik: az Arany János-fordítást elemezve mi abból indultunk ki, hogy van egy ilyen mondat rögtön a darab elején, Hamlet szájából hangzik el, pontosan idézem, mert úgy illik: „Vagy miért szegezte az Örökkévaló az öngyilkosság ellen kánonát?” Tehát amikor Hamlet a küzdőtérre, lép, akkor már egy ilyen alapmondattal kezdi. Tehát gyakorlatilag az ő számára a tét nem kisebb, mint az önkézzel elvégzendő halál kérdése. Ez a darabnak a problematikája.

Érdekes módon kritikusaink, úgy soroltak minket egymás mellé, mint a három latrot – hogyha Jézus Krisztust is annak vesszük. Bachmann, Bódy, Cserhalmi. Együtt lettünk elítélve a kultúra és a kultúrpolitika kezétől vagy szavaitól. De érdekes módon ők nem vették észre, hogy soha semmilyen, se európai, se amerikai, sem magyarországi rendezésben, hogy ez a Hamlet alaptétele. „Vagy miért szegezte az Örökkévaló az öngyilkosság ellen kánonát?” Amellett ez nagyon-nagyon foglalkoztatta a Gábort több szempontból. Megint családi kérdésekre, adalékokra kéne hivatkoznom, amit mondom, a státusomnál fogva nem tehetek meg. De annyit elmondhatok, hogy a felemás viszony a szülőkkel, az édesanyjával, a Hamletben nagyon erősen jelen van, a felemás viszony a mostohaapával, vagy nagybácsival, a Hamletben szintén nagyon erősen jelen van; a tisztázatlan kapcsolata az Oféliával, a nőnemmel, ami a Gáborban szintén nagyon erősen jelen volt. De két oldalról is indokolható volt. Gábor rendkívül érzékeny életet élő ember volt, amit ő egyúttal férfiúi gyengeségnek is vélt. Tehát ő soha nem tudta úgy mutatni magát, hogy valamin rajta lehessen kapni. Én néha rajtakaptam egy-egy ölelésen, egy-egy mosolyon, ami azért megmutatta a lelkét kitöltő igazi énjét. De ezt a külvilág előtt soha nem vállalta fel. Mindenféle ilyen gesztust saját maga ellenségének érzett, mert úgy érezte, hogy ebbe mások bele tudnak kapaszkodni. Ezáltal ő mások szemében támadható és gyenge. Hát ez a kérdés is nagyon foglalkoztatta a Hamlet – Ophelia kapcsolatban. Izgatta egy bizonyos anarchizmus problémája, épp ezen a területen, az hogy mit jelent megölni egy királyt, és ebben is egyetértett nagyon a Hamlettel, hogy Hamlet erre tulajdonképpen képtelen, Hamlet nem akar államforma-változást, ő nem akar királygyilkos lenni, nem akar törvényeket, hagyományokat megszegni, hanem valaminek történnie kell, valami nagyon súlyosnak ahhoz, hogy ezt a lépést megtegye, tehát gyakorlatilag a Hamlet cselekvését, cselekvésének minőségét ő valahogy úgy fogalmazta meg, hogy Hamlet az a fajta cselekvő hős, az a fajta nem cselekvő hős, akinek végső tette visszaigazol egy olyasfajta életformát, amelyet a körülmények kényszerítenek a mindenkori Hamletekre. Hát ebben az értelemben is adekvát korunkkal a helyzet. Nagyon nehezen heverte ki a Hamletnek az irányítottan rossz sajtófogadtatását, a kritika rossz fogadtatását. Én magam már ezeken a csatákon túl voltam, előre figyelmeztettem, hogy erre számítania kell, egy filmrendező beteszi a lábát a színházi területre, ott harminc felől fognak belerúgni. Ő ebben nem hitt, azt írta, amit itt el is mondok és szeretném, ha ezt itt valóban beinzertálnátok. „Győr 1981. szeptember 1. Győrböli Tyutyu Barátomnak a fegyveres filozófus Hamlet felvételének hajnalán szeretettel, tisztelettel, végső bizalommal 10 éves munkabarátságunk alkalmából is egy ennél másabb, hiszem, hogy a világon egyedülálló előadásra készülve, harc közben, tépelődés közben, de már kissé sok is, Bódy Gábor.” A mi munkánkat kultúrbűnözésnek minősítették, egy kezdő színházi embert letusoltak, két vállra fektettek; egész odáig, míg kínjában ki nem talált egy mondatot, az a mondat sajnos színtiszta igazság. És ez számomra a Hamletből a legnagyobb tanulság, mégsem a Hamletből, hanem Bódyból, azt mondta nekem személy szerint, hogy ebben az országban nemcsak a hivataloknak vannak bürokratái, hanem az ízlésnek is, és amíg az ízlés bürokratái irányítanak és ők befolyásolják a közízlést, addig nagyon-nagyon kevés helye az olyan embernek, aki szuverén alkotó. Gábor számára ez mindig is nagy kérdés volt, hogy mi az szuverén alkotónak lenni; és én úgy gondolom, ismerve a munkáit bár nem merném azt mondani, hogy ő erre bólintana, mégis elmondom, hogy én úgy gondolom, hogy amikor ő egy munkát létrehozott, az erkölcsi képletet mindig aláhelyezte az esztétikai érvényességnek. Annál is inkább úgy gondolom, mert az erkölcs, az amióta kitalálták ezt a szót, évszázadonként, évezredenként változik és mindig más tűnik föl erkölcsösnek. Az esztétika viszont egy megbonthatatlan folyamatosság; és a Gábor ennek a folyamatosságában, ennek a megbonthatatlanságában hitt olyankor is, amikor színházat rendezett. Tehát az ő esztétikai képlete olyan mérhetetlenül igazolódott vissza erkölcsileg is – nagyon furcsa dolog, de így van – a Hamlet úgynevezett TV-változatában, hogy az még a legnagyobb ellenségeit is meglepte.

Viszont a sajtó nagyon furcsán reagált az egészre. Az Esti Hírlapban lejött egy fantasztikusan szép kritika és utána következett a sajtózárlat. Egyetlenegy újságíró sem nyitotta ki a száját, amelyik előtte kultúrbűnözésről, halandzsáról, handabandáról és a három gengszter újabb véres munkájáról beszélt, egyszerűen nem voltak hajlandók fölülvizsgálni az előző véleményüket, jellemző rájuk ez a gyengeség, mert nem nagykorúak és hát inkább maradtak a hallgatásnál. Gábort ez is bántotta. Akkor már túl volt a bosszankodáson, legalábbis a Hamlettel kapcsolatban. Mit olvas Hamlet? Ez mindig kérdés volt a próbák közben, mert Gábor a megválaszolatlan részeken nem tudott túlmenni, mondom mindig többre becsülte az esztétikai részét, mint az erkölcsi-etikai részét a dolgoknak. Neki ez alapkérdés volt végig, de még a főpróbás időszakban is. Azt mondta egyszer, hogy hát szerintem Paracelsust olvas, erre mondtam én, hogy én is gondolkoztam rajta, és szerintem – mondtam én akkor neki tréfálkozva – Hamlet angolul tanul.

Egy fantasztikus díszlet, akik látták tudják milyen fantasztikus, akik színházban látták, TV-ben látták, talán a TV-ben szerencsésebben jött ki, éppen azért, mert a világítási lehetőségek sokkal jobbak, mint egy színházban. És gyakorlatilag valahol azért álltunk meg úgy 25 előadás körül, mert leégett a díszlet, aminek borzalmas érdekes története van.

Gábor akkor már nem nézte az előadásokat, mert valami egyetemmel kötött szerződése Nyugat-Berlinbe hívta, ott kellett neki előadásokat tartani. Nem tudom melyik egyetemen, elnézést a tájékozatlanságért. Azt mondta, hogy körülbelül hét órakor repül át a repülő a város fölött. És én mindig hét óra előtt pár perccel bementem a színpadra, illetve a nézőtér beengedése előtt 5–6 perccel bementem leellenőrizni a kellékeket, a járásokat, hogy mi hogy megy. Valaki integetett nekem föntről a világosító páholyból és még mondtam, milyen barátságos fiatalember, lám köszön és én is visszaintegettem, erre még jobban integetett, mondom hát tetszünk egymásnak, én is nagyon integettem neki, de ő már ekkor kézzel-lábbal integetett, mondom akkor erről nincs szó, ez szimplán csak hülye; és én ott tovább is csak monologizálgat-tam, bejártam a helyemet és egyszercsak megfordulok és a hátam mögött egyméteres tűz, a köztudottan impregnált díszletből. Láttam, hogy én ezt eloltani nem tudom. Volt ott egy vödör víz, azt fölkaptam, rázúdítottam, de ezzel csak azt érhettem volna el, hogy agyonüt, mint később kiderült, a tűz érintkezési hibából származott. És akkor kirohantam, hogy fiúk ég a díszlet, senki nem hitte el, de azért látszott valami pánik az arcomon, mert berohantak velem és akkor már az egész Hamlet-díszlet bal oldala a zsinórpadlásig érő lángokban állt, mindez talán húsz perc alatt. Szóval ez a Hamlet-előadás sok szempontból emlékezetes marad számomra. Nem is tudom, hogy ebből a távolságból, hogyan lehet erre gondolni, hogy ez mit jelent, mert én nem vagyok azért hajlamos minden mögött értelmet, jelentést keresni. Gábor hajlamos volt, sajnos az utóbbi időben nagyon is hajlamos; de az, hogy egy előadás így pusztuljon el, az összes rekvizitjével, azt nem hiszem, hogy minden rendező és minden színész és minden színház életében adódik. Még annyit az előadásról, hogy bármennyire elpusztította a kritika, ez egy 900 személy befogadóképességű színház, de minden előadáson körülbelül 1500-an voltak a nézőtéren; ez azt jelenti, hogy a nagy és most már világhírű Győri Balett helyi sikereivel vetekedett, már nézőszámban, és nemcsak győriek voltak, hanem az ország minden tájáról összesereglett emberek. Zsámbéki Gábor véleménye, aki az előadásról körülbelül azt mondta, hogy ez volt az eklektika zsenialitása, ami ott abban működött. Most nem a díszletet kell ez alatt érteni, hanem azt a húszféle stílust, amit ez a győri gárda képviselt. Gábor ezeken nem tudott bosszankodni, mert azt mondta, hogy ilyenek vagyunk az életben is – vannak köztünk buffók, vannak köztünk bolondok, vannak elfuserált zsenik, előgerinchúros állatok; Ő azt mondta erről az előadásról, hogy egyetlen egy értelme volt (ha volt) megcsinálni; egy olyan bukást kényszerítettek ránk, amit valamikor meg fognak bánni.

Gábornak az életében egy időben nagyon fontos tényező volt az a személy, aki mai napig is meghatározó értékű a mi színművészetünkben. Akkoriban fönt laktunk a Törökvészi úton, béreltünk egy lakást, illetve egy házrész alsó szintjét. Én akkoriban a Latinovitsnak fogadott szellemi gyermeke voltam. Mondjuk a szellemiségből nem sok látszik rajtam, de hát azért igyekeztem. És ilyen módon aztán összeismertettem a Gáborral, amiből egy nagyon nagy találkozás lett és egy nagyon tartalmas kapcsolat. Talán a barátságig nem jutottak el soha, mert két nagyon erős egyéniség csattant ott, de lényeg az, hogy a kapcsolatuk rendkívül tartalmas volt.

A Zoli abban az időben többször keresett föl minket, s többnyire hajnalban. Panorámaablakunk volt a kert felé, kopogott, kezében volt egy kis butélka szilvapálinka, azzal bejött, jó reggelt kívánt, jó korán hajnalban. Ott egy kicsit pálinkázgattunk, akkor meghívott hozzájuk a teraszára reggelizni. Átballagtunk, nem volt messze, az Endrődi Sándor utcában, ott volt mindig egy nagy parasztos reggeli, házi kolbász, házi szalonna, paprika, paradicsom, mindenféle teák, nyugágyak és felkelő nap. Tehát úgy lehet jellemezni, hogy ez a boldogság egy darabja volt az életünkben. Attól kezdve rendszeres látogatója lett a Zolinak, nagyon sok mindent, amiről én csak később értesültem meg is beszélt vele. Nagyon tisztelte a színészben a műveltséget, és hát Latinovits ezen a területen is példamutató volt számunkra. Gyakorlatilag a Gábor mindent meg akart tanulni akkor, amit akkor még nem tudott, és hát a Zolitól akarta megtanulni, mert hát ő volt a legkompetensebb. És emlékszem, hogy amikor az Anzixnak a zenei anyagát állította össze, akkor kikérte a Zoli véleményét, hogy mi legyen. A Zoli azt mondta, hogy – már akkor megnézte a Csutorossal készült kópiát, tehát tudta, hogy kit kell utószinkronizálni, – olyan remek ez a mozi, hogy ehhez méltó magyar zeneszerző kell, ő Lisztre gondolt,” és a Gábor akkor nagyon büszkén előhúzott egy lemezt a háta mögül és azt mondta, hogy én is erre gondoltam és abból is a Teleki-tételre. Ezt soha nem felejtem el, hogy nagyon összemosolyogtunk a Gáborral, mert Zolinak rövid, tömpe ujjai voltak, zömök, tömzsi ujjai és a lemezborítón pedig egy bronz Liszt-fej, kézfej volt látható. És ahogy hevert az asztalon ez a lemezborító a Zoli nagyon lassan rácsúsztatta a kezét és összemérte. Győzött a Liszt.

Aztán ez a barátság, ez a kapcsolat épült, épült és voltak aztán pontjai, ahol súrlódott. Főleg a színház körüli vitákban, hogy a színház alkalmasabb-e vagy a film alkalmasabb-e a jelenkor problémáival való foglalkozásra, vagy a történelemnek egy olyan elővezetésére, ami hatással lehet az elközömbösült, sematikus filmeken fölnőtt nézőkre. És azt hiszem, hogy ezeken a vitákon kezdett az ő kapcsolatuk, hogy úgy mondjam, fölbomlani. És az állandóság szakaszossá válni. De azt is tudom, hogy amikor a Gábornak a későbbiekben is problémái voltak, annak dacára, hogy gyakran hajba kaptak, ezekkel a problémákkal megkereste Zoltánt és kikérte a véleményét és nagyon sokszor hallgatott is rá. Géniusznak tartotta és nem színészgéniusznak, hanem színházi géniusznak, ami nagy különbség. Szinte mindenben látta Zolit, amit abban az időben játszott és még tervezte, hogy valamilyen tanulmányt ír, amit aztán soha nem írt meg, de tervezte és ez már valami volt. És emlékszem, a Latinovits halálakor merült fel a Gáborban először az a kérdés, hogy a halál az ő számára mit jelent. Addig elég cinikusan állt ezzel a kérdéssel, mert talán nem merte elismerni, hogy ez egy fontos kérdés, hogy annyira fontos, hogy ezt kívülállóknak is látni kell. És akkor emlékszem egy beszélgetésünkre – Huszárik, én és ő – amikor végérvényesen elveszített valakit, de úgy, hogy volt már másik két ember mellette, akik nem riadtak ennek a, hogy úgy mondjam a látványos kimutatásától sem. Én akkor láttam a Gábor szemében először könnyet, és aztán később soha.



filmvilág logo böngéssz a FILMVILÁG folyóirat archívumában ! ♥ :)