Viharszünetben (Locarno)
Néhány éve Locarnóban egy augusztusi délután szemtanúja voltam az évszázad – helybéliek szerint – talán legnagyobb ottani felhőszakadásának. Hat-hét órán át tombolt a vihar, ömlött a zápor; a közeli hegyekről lezúduló sáros vízáradat eltömítette a csatornákat; a város főterét borító félméteres víz kirakatokat tört be – székek, asztalok úsztak a tó felé –, a megduzzadt hegyi folyók hidakat, viaduktokat romboltak; a Lago Maggiore partjáról katonai helikopterek mentették a sátoraikkal, lakókocsijaikkal a tóba sodródott kempingezőket; a villamosközpontot ért villámcsapás félnapos áramszünetet okozott... Másnap délelőtt a ragyogó napsütésben fél nap alatt megtisztították a várost az iszamós sártengertől, hordaléktól, miközben különös „halászok” lepték el a tó partját. A vízbe sodródott farönköket, s egyéb, a vihar elúsztatta holmikat piszkáltak ki a zavaros habok közül, s Mercedesek, meg drágább csodakocsik csomagtartóin szállították őket a környező luxusvillák felé... Mi budapesti jövevények csodálkozva figyeltük, hogy Svájc, kontinensünk emez egyik leggazdagabb országának tehetős polgárai az agyonázott deszkadarabot is megbecsülik; – ha a bámész idegen kicsit jobban odafigyel, észlelheti, hogy az általában irigylésre méltó életszínvonalért a túlnyomó többség nagyon is keményen megdolgozik, s minden érték begyűjtése valósággal a vérébe ivódott Bankország lakói többségének. Talán nem véletlen, ha ezt a reflexükké vált értékmentő gesztust idézte föl a krónikásban az idei locarnói filmfesztivál is. Locarno úgynevezett B kategóriájú filmtalálkozó; nyilvánvalóan nem versenyezhet a legnagyobbak – Cannes, Moszkva, Nyugat-Berlin, Karlovy Vary, Velence – műsorkínálatával; de számos olyan filmet, amelyek például Cannes-ban, a rengeteg, párhuzamosan folyó program, a többezernyi film áradatában a közfigyelem peremére sodródtak – nos ezek közül számos filmet itt fedeznek föl maguknak a Cannes-t is megjárt kritikusok. Igaz, többen is bírálták idén a locarnói programot, hogy afféle „fiók-Cannes-á” változott (a műsornak majdnem felét valóban Cannes-t is megjárt filmek alkották); de az is tény, hogy néhány filmről lelkes hangú beszámolókat írtak Locarnóból a világlapoknak ugyanazok a kritikusai, akik Cannes-ban – a sok párhuzamos program miatt – el sem jutottak ezeknek az ottani vetítéseire. Így történt például Bódy Gábor Psychéjével, amely Locarnóban rendkívül meleg fogadtatásban részesült, s elnyerte az Ernst Antaria-díjat (ugyanazt, amelyet ’79-ben A ménesgazda); s rendkívül elismerő méltatásokat kapott az itt versenyen kívül levetített Mephisto és a Cserepek is. E három bemutatóval a magyar filmgyártás ismét „filmnagyhatalom” gyanánt volt jelen Locarnóban, s a Psyché hivatalos elismerésével folytatódott az a magyar díjsorozat is, amely még 1947-ben kezdődött a Valahol Európában locarnói elismerésével, s amit – időrendi sorrendben – a Nappali sötétség, az Álmodozások kora, a Szegénylegények, az Apa, a Szemüvegesek, a Mérsékelt égöv, a Jelenidő, az Utazás Jakabbal, a Tűzoltó utca 25., a Cséplő Gyuri, A ménesgazda itteni hivatalos kitüntetése, illetve a Majd holnap tavalyi FIPRESCI-díja követett.
Folytatta jól bevált hagyományait a locarnói fesztivál a tekintetben is, hogy – a közismert európai és amerikai filmgyártások újító szándékú alkotásai mellett – fórumot kínált az errefelé kevéssé vagy alig ismert, úgynevezett fejlődő országok filmgyártásainak: a negyedszáz filmből álló versenymezőnyben argentin, brazil, elefántcsontparti, indiai, marokkói, perui filmek is szerepeltek, s külön szekciót szenteltek az utóbbi években mind figyelemre méltóbb művek egész sorozatával jelentkező algériai filmművészetnek (összesen kilenc, 1980–81-ben készült algériai játékfilmet mutattak be). Idén is megrendezték az egyre dinamikusabban fejlődő svájci filmművészet információs vetítéssorozatát (25 film készült Svájcban 1980-ban, illetve ’81 első felében!); végül 20 filmből álló rendkívül tanulságos retrospektív sorozatot állítottak össze az 50-es évek amerikai filmjeiből. Többek között John Huston, George Cukor, Joseph von Sternberg, Elia Kazan, John Ford, Nicholas Ray, Orson Welles, Alfred Hitchcock lassanként klasszikussá nemesedő alkotásait láthattuk viszont, illetve – lévén a közönség túlnyomó többsége tizen- és huszonéves – fedezhették fel maguknak a fesztivál nézői. Eredeti kezdeményezés volt idén a „Daniel Schmid ajánlja” elnevezésű sorozat; az egyik legtekintélyesebb svájci rendező kedvenc filmjeiként a következő művek megtekintésére invitálta „éjféli mozijába” a fesztiválközönséget: Robert Bresson Talán az ördög, Luis Buñuel A burzsoázia diszkrét bája, Carl Dreyer Gertrud, Nyikita Mihalkov Oblomov néhány napja, Pier Paolo Pasolini Salo... Szóval – ha nem is olyan szédítő mértékben, mint a legnagyobb fesztiválokon – Locarnóban is a bőség zavara kísértett.
A fesztivál fődíját, az Arany Leopárdot az indiai Rabindra Tharmaraj Chakra című filmje nyerte; lazán összefűzött, döbbenetes portré- és helyzetképsorozat – realista, már-már „dokumentarista” stílusban megvalósítva – a Bombay peremvárosaiban elképesztő nyomorúságban tengődők életéről, pontosabban emberi életnek alig-alig nevezhető vegetálásáról. Hasonlóképpen peremlétbe taszított kamaszgyerekek a hősei az ezüstdíjjal kitüntetett brazil Hector Barbenco Pixote című filmjének, amelynek hátrányos helyzetű, sokszorosan kiszolgáltatott kis csavargói közül sokan előbb-utóbb törvényszerűen kisebb-nagyobb kaliberű bűnözőkké válnak, mert szinte semmi reményük, reális kilátásuk nincs vágyaik, álmaik – az emberhez méltó élet – elérésére.
A munkanélküliség következtében kialakuló reménytelen helyzet – a Locarnóban vetített, számos filmből úgy tetszik – egymástól igencsak távoli országokban okoz a felszíni életkörülményeket tekintve teljesen eltérő, de lényegileg nagyon is hasonló emberi torzulásokat. Az angol Ken Loach nagyon rokonszenves, visszafogott előadásmódjától nagyhatású filmje, a Pillantások és mosolyok főhőse egy ügyeskezű fiatalember, aki reggeltől estig ócska motorját bütyköli, s akinek egyetlen vágya, hogy szerelősegéd lehessen, de – iskolája végeztével – hiába próbálkozik hónapokon át mindenütt, munkaközvetítő irodáknál és gyárkapuknál, képtelen bármilyen álláshoz jutni, s egyre jobban nyomasztja az a tudat, hogy alacsony keresetű gyárimunkás apjától kunyerált kevéske zsebpénzéből még egy moziba se tudja elvinni a kis bolti elárusítólányt, akibe beleszeretett. Végül nem marad más kiútja, mint önkéntesként beállani a – hadseregbe. Unos-untig olvashatjuk politikai tudósításokban a különböző nyugati országok munkanélküli-statisztikáit; Ken Loachnak – a „free cinema” legjobb korszakát idéző – higgadtan szenvedélyes alkotása azonban gyötrő, személyes élménnyé testesíti az „unalmas” statisztikai adatokat... Munkanélküli – ezúttal nápolyi – fiatalember a főhőse az olasz Massimo Troisi Hármasban újrakezdeni című filmjének is. Ő a munkahelyhiány sújtotta Délről Firenzébe vándorol, s előbb egy kusza tanokat hirdető amerikai prédikátor hívéül szegődik, majd egy értelmiségi lány fogadja ágyába; innen kezdve a történet a melodráma és a „komédia olasz módra” zagyva keveréke... Nincs híján a humornak az algériai Hadj Rahim Egyszerű elindulás című filmje, de őszinte, naiv bájával sokkal többet elmond a talajukat vesztett – mert a paraszti életformát odahagyó, s a fővárostól munkát, nagyobb darab kenyeret remélő – külvárosi nyomorgók zsákutcahelyzetéről. A tisztességes, dolgos parasztot a nagyvárosban minduntalan becsapják, kihasználják; munkához nem jut, s végül már arra is alig marad reménye, hogy nehezen viselt, de mégiscsak megszokott falusi életformájába visszakerülhessen... Eleven, hitelesnek ható képsorok teszik emlékezetessé az algériai rendező – szigorúan filmszakmai szempontból nézve kissé kezdetleges, de friss szemléletű – alkotását.
Bonyolult fordulatokban bővelkedő argentin krimi, némi társadalombírálattal fűszerezve (Miguel Bejo: Beto Nervio); sokáig késleltetett heppienddel záruló amerikai családi-társadalmi melodráma egy 14 évi börtönből szabadult férfi, s volt feleségének és sose látott – mert bebörtönzése után született – fiának egymásra találásáról (Sam Firstenberg: Még egy esély); vértócsás lövöldözésbe fulladó, afféle „post-Szelíd motorosok” körében játszódó amerikai szerelmi történet az 50-es évek kisvárosáról (Kathryn Bigelow: Breakdown); s még hasábokon át folytathatnánk a fölsorolást, amely azonban kevéssé változtatna az idei locarnói fesztivál programjának – alighanem a nemzetközi filmtermés átlagára is többé-kevésbé jellemző – összképén: sok érdekes, tanulságos társadalmi információkat is hordozó film – kevés, a szó igazi értelmében vett, mű.
böngéssz a FILMVILÁG folyóirat archívumában ! ♥ :)