Beke László: Bódy Gábor videóinak elemzése helyett

 fotó a Bódy katalógusból 

INVOKÁCIÓ

Legszívesebben csak arról írnék az egész cikken át, hogy mennyi probléma merül fel Bódy videómunkásságának elemzése során. Azzal, hogy az életmű az egyik pillanatról a másikra befejezetté vált, nem oldódott meg semmi. Túl sok a zavaró mozzanat, amire nincs válasz, beleértve a legnyugtalanítóbbat is, hogy miért kellett az életműnek hirtelenül befejezetté válnia. Túl sok apró részletet tudok, de nem tudom eldönteni, melyik közülük az igazán fontos – Bódy nyilván segített volna szelektálni. Most már csak rekonstruálni lehet, pedig továbbgondolni is kellene, (ő is állandóan továbbfejlesztette a már leírt, vagy kinematográfiailag mér megformált gondolatait.) A jelen stádiumban mindössze arról lehet szó, hogy körvonalaiban rögzítsük, meddig jutott el „a videóban való gondolkodásban", továbbá, hogy óvatos interpretációs javaslatot adjunk ahhoz a néhány videómunkához, amely valóban befejezettnek tekinthető s amely számunkra is hozzáférhető. A „hozzáférhetőség itt nem pusztán fizikai elérhetőséget jelent, mint hogy például az 1982-es Geschwistern (Testvérek) vagy az 1983-as Die Geiselt (A túsz) e tanulmány írásáig még nem láttam. Maguk a művek is annyira zavaróan újak, hogy többszöri megnézés után sem hagyják róluk alkotott véleményünket leülepedni. Bódy munkái többnyire tele vannak nyugtalanító, bosszantó elemekkel, egyenetlenségekkel, elvágott szálakkal, banalitásokkal - de tetszés szerint sorolhatnánk a megfelelő pozitívumokat is. Felkavaró eklekticizmusa mégis ahhoz a kérdéskörhöz tartozik, hogy miért lehetett az elmúlt évtized egyetlen újtípusú magyar kinematográfusa (legalábbis a filmszakma felől nézve). Olyan kérdés, amiről valóban kell beszélni. De csak később, méltó formában.

TÉNYÁLLÁS

Bódy és a videó kapcsolatának első kézzelfogható dátumai: 1973-75. Ekkor készült a Négy bagatell című film , melynek egyik epizódja a monitorra visszacsatolt kamera „végtelen tükör” effektusát mutatja be, szóbeli kommentár segítségével felcsillantva egy világméretű „végtelenített kép és tükröződés"-rendszer lehetőségét. Néhány év múlva elkészült Lenz Katonák-jának és Hszing-Tao Krétakör-ének tévéadaptációja (1977 és 1978). Mindkettő tartalmaz ugyan elektronikus effekteket, de inkább kísérleti tévéjátékoknak, valamint videómunkáknak tekintendők. Még újabban Bódy egy Tévészínház című kazettává szerette volna összevonni őket, kiegészítve az 1982-ben a győri színházban rendezett Hamlet tévéváltozatával. 1982-ben a nyugat-berlini DAAD-ösztöndíj segítségével készül el a A testvérek, a Der Dämon In Berlin (A démon Berlinben), később A túsz (1983), a De Occulta Philosophia (1984), az Either/Or in Chinatown (Vagy-vagy a Kínavárosban, Vancouver 1985), a Dancing Eurynome (Eurynomé tánca, 1985) és a Walzer (1985). Magyar változata egyiknek sincs, szűkebb szakmai vetítéseken kívül nálunk eddig még egyik sem volt látható. Ezenközben Bódy 1982-ben Nyugat-Berlinben útjára indította az INFERMENTAL című nemzetközi videóantológiát, melynek harmadik kiadása a Balázs Béla Stúdió produkciójában készült el, s mely ma már öt kiadást és több különkiadást ért meg. Hasonló típusú m agyar vidóantológlát állított össze az EMAN (European Media Art Network, 1985) számára, illetve Axis címmel (kazetta ♦ könyv kiadás a kölni DuMont Verlagnál, 1986). Kísérletezett a videó filmbeli felhasználásával (Kutya éji dala, 1983) és a S8-as film videóátiratával (Der Dämon in Berlin). Tanított a nyugat-berlini film - és tévéfőiskolán és az ELTÉ-n, számos előadást tartott bel- és külföldön, számos videóelméleti tanulmányt és tervet hagyott hátra, részben kéziratos formában. Szervező munkássága, mely mindeddig a legjelentősebb, eredményes kísérlet volt a magyar videóművészet nemzetközi kapcsolatainak kiépítésére, sohasem talált végleges intézményes gazdára. Próbálkozott a Balázs Béla Stúdiónál, a Magyar Nemzeti Galériánál, a Népművelési Intézetnél, a Mafilmnél (K*-Szekció) és legtartósabban a Társulás Stúdiónál. Itteni kerettervét, az UJ videóműfajokat közölte a Filmvilág 1986/2. száma. Ugyanakkor tervezett még egy összeállítást saját műveinek tánc-témájú részleteiből is, ebben a Négy bagatell, a Nárcisz és Psyché, az Euronymé tánca és a Walzer bizonyos jelenetei kaptak volna helyet, egy Magyar tánc című darabbal együtt.

Az állandóan változó feladatok, munkafeltételek, remények és kudarcok következtében az utolsó évek videótermése egyetlen hatalmas „work in progress"-szé vált, állandóan mobilizálható, cserélhető és kihagyható részekkel, bármelyik pillanatban realizálásra kész tervekkel. Ha ezen kívül még a három — tematikailag ide kapcsolható — játékfilm-forgatókönyvet is számításba vesszük, egyáltalán nem kell csodálkoznunk azon az idegfeszültségen, mely Bódy Gábor utolsó napjait meghatározta. A bekövetkezett tragédiát ez sem magyarázza meg teljesen, de több mint elég ahhoz, hogy az egyes lezárt videómunkákat csak ebben a sötét fényben tudjuk nézni.

Der Dämon in Berlin

Egy igényes elemzés lehetőleg ne hasonlítsa össze a kész filmet vagy videót az alapjául szolgáló irodalmi művel. Itt azonban a hivatkozás Lermontov „napkeleti elbeszélés"-ére, A Démonra több okból is elkerülhetetlen. Bódy el akarta készíteni „A csábítás antológiáját", melyben a Don Juantól Kierkegaard A csábító naplójáig több irodalmi klasszikus szerepelt volna. (Az utóbbi elkészült.) Bódy szerint „alapjában véve csak egyetlen csábítási történet létezik: ez a csábító és az elcsábított kicserélődése". (Verwechslung — amit „összetévesztés"-nek is lehet fordítani, ebben az esetben különösen indokoltan.) Lermontov kaukázusi hercegnőjének szomorú és szenvedélyes történetét mindvégig halljuk a német környezetben forgatott képsorok alatt, s a szöveg és a látvány között néhol zavarbaejtő feszültség néhol furcsa összecsengés keletkezik. Az eredeti történet szerint a gyönyörű Tamara menyegző/ére vőlegényének már csak a holtteste érkezik, mert útközben rablók ölték meg. A lány kolostorba vonul, de itt sem tud szabadulni a csábító démontól. A hontalanul vándorló, örök egyedüllétre kárhoztatott gonosz szellem akár a megmentését is várhatná egy tiszta szerelemtől, azonban elvakult vágyában csókjával a lány halálát okozza.

Tamarát mégis megmenti őrzőangyala. A videóváltozatban a csábító Mercedes-kocsival érkezik a városba – a hideg kék neonfénnyel forgó Mercedes-Jelvény motívuma többször is felvillan magányos éjszakai vándorlásai során – keresztülvág a parkon, egy oszlopcsarnok végében megpillantja a lányt és különös ugrással utánaered. Flipperautomaták előtt találkoznak először, de nem akárhogyan. Egy vörös fényű kísértetkastélyt pillantunk meg, zöld villámokkal körülvéve – olyan, mint a motel melletti ház Hitchcock Psycho-jában; ez a Lermontov-költeményben szereplő, sziklára épült vár. Most a kamera lejjebb ereszkedik, a fémgolyó pályájára. Csak ekkor tudjuk meg, hogy a játékteremben vagyunk.

A golyók játéka, a szemek játéka - a fiú, vagyis a csábító démon és a lány tekintete egy jelentős pillanatra összefonódik – és a kamera játéka azonosul – ilyen bravúrokban sűrűsödik Bódy „vonalvezetése”. Majd Tamara újdonsült férje karján lép ki a templomajtón, csokrát leejti, a férfi előrerohan s a következő pillanatban egy autó (a Mercedes) hűtőjén fekszik holtan. Az asszony zokogva ráborul. Ettől kezdve a képek, képsorok szabadon ugrálnak előre és hátra az időben – Bódy az elektronika segítségével kezdi analizálni a történteket. A képernyőre vetülő Camel-cigaretta, mint valami frivol reklám, tulajdonképpen a kaukázusi vőlegény tevekaravánjára utal. Az eszméletlen Tamara már az ágyon hánykolódik, de visszatérnek a baleset állóképei,digitalizált négyzethálós keretben, mely rugalmasan engedelmeskedik egy mutatóujj nyomásának (utalás a Négy bagatell, az Amerikai Anzix hajszálkeresztjére, a Mozgástanulmányok koordináta rendszereire stb.). A cselekmény megindul a végkifejlet felé, miközben a múlt képei egyre megszakítják.

Fehér lepelbe burkolt alak lép Tamara ágyához egy nyaláb zöld növénnyel, imádkozik, majd megvesszőzi a nő mezítelen testét. Védencét azonban a gonosz szellemtől megmenteni nem tudja, mert az kisvártatva megjelenik az ágy túlsó oldalán - a nő arca színében mindjobban elváltozik, elektronikus fények fehérítik ki csaknem teljesen — a csábító és vele egy színes árnyék a falon egyre csak közeledik és közeledik...

Egyszerre viszolyogtató és felemelő, ahogy a női arc közelije az utolsó előtti képsorban „elektronikus önkívületéből" visszaváltozik natúrképbe. Bódy szándéka szerint az m á s i k nővé változott, jelezvén, hogy a csábítás mechanizmusát az állandó szerepcserék az örökkévalóságig továbbmozgatják. Én azonban ezt a metamorfózist többszöri megnézésre sem tudtam érzékelni. Talán azért, mert a színészi arcok különbségeire meglehetősen érzéketlen vagyok, olykor még a legismertebb magyar színésznőket is összetévesztem. De még inkább azért, mert a Démonban maga az összetévesztés is szerepet játszik - már az állókép-analízisek során kétségeink támadhatnak, hogy a „násznép" melyik tagja hordozza a csábító hatalmát.

De occulta philosophia

Az előzővel szemben viszonylag igen egyszerű szerkezetű videó Agrippa von Nettesheim 16. századi filozófus és alkimista könyvének ábráit dolgozza fel. Néhány bűvös négyzetbe, körbe, vagy éppen penta-grammába rajzolt emberalak váltakozik konok egymásutánban több mint tíz percen át megmozgatott vagy álló lézer* environmentekkel. A fekete alapon zöldessárga és fehér lézervonalaknak megfelel az ábrák kékes fényű neon-geometriája. A snittek monoton ismétlődésének sulykoló hatását ijesztővé fokozza a pörölycsapásszerű elektronikus „harangozás", melyből valamilyen lassú dallamkezdemény bontakozik ki. Utólag nézve, egyértelműen baljós jelentésre tesz szert Bódy zöldes fényből előbukkanó sötét kontúrja, amint újra meg újra kimegy a képből.

A puritán kegyetlenségű videó előtt talán más képzeteink voltak az okkultizmus és a mágia világáról, de azt is meg kell gondolnunk, hogy Bódy Agrippa-feldolgozása egy sokkal tágabb eszmerendszerbe illeszkedik. A korai filmek szálkeresztjei, koordinátarendszerei, a Nárcisz és Psyché antropometriai spekulációi ugyanúgy az ember geometrizálásának, mechanizálásának (komputerizálásának, technologizálásának stb.) bűvös-bájos csábításáról szólnak, mint ahogy egykor a Bauhaus művészeit is megkísértette ez a lehetőség (Bódyt pedig legutóbb a Bauhaus filmtéma kihívása). Agrippa von Nettesheim a forgatókönyvben maradt Tüzes angyalnak is az egyik főszereplője. Ez a csábítás végső soron nem más, mint ami a „kinematográfiát", a film et és a videót mint az ember technikai eszközökkel történő re-animálását élteti. (Azaz: animálja!)

Dancing Eurynomé

Bódy Robert Graves nyomán fogalmazza meg a feldolgozandó szüzsét: „a pelazgok egy nőalak (Eurynomé) táncából képzelték a mindenség megszületését. Előbb a víz és levegő váltak el egymástól. Eurynomé tovább táncolt a vizeken. Tánca felkavarta az Északi Szélt. ( . . . ) Eurynomé sarkonfordult, elkapta a szelet és egy kígyót sodort belőle. Tovább táncolt, tánca felgerjesztette a kígyót. Nászukból Eurynomé galambbá válva, megszülte a Világtojást. A tojást a kígyó költötte ki. Ebből születtek a csillagok, a bolygók, a föld, a növényekkel és az élőlényekkel . . . "

Az Eurynomé Bódy legtisztábban elektronikus képalkotáson alapuló videója. Kaotikus fénykavargással kezdődik,

majd a képernyő hóesésszerü felső és vízfelületet jelző alsó térfélre oszlik. Ködgomolygás tölti be az eget. Gyors vágással többször betűnik, majd folyamatosan a képernyőn marad a (blue box-technikával megjelenített) táncosnő.

Szolarizálódik. A táncoló Eurynomé és a kígyó mozgó kontúrjait fényvillódzás tö lti ki. A galambból kigördülő tojás forog az űrben, a rajta megjelenő fekete jelekből kibontakozik a kígyó. A záró képsorokban apró szigetmakettek úsznak a vízen, fölöttük keleties stílusú írásjelek (?) futnak végig egy körív mentén. A Der Plan diszkóritmust elektronikus zörejekkel keverő zenéje most tagolatlan beszédfoszlányokat imitál, melyek lassan zenei lüktetéssé szerveződnek.

Bódy az Eurynomét eredetileg hatképernyős installációként képzelte el, a Planetáriumban, 1 órás műsorrá kibővítve, melynek összefoglalása lett volna a most ismertetett 3 perces darab. (Egyébként a teljes képanyag is elkészült.) Hogy a monumentális műsor milyen lett volna, arra nézvést csak találgatni lehet. A jelenlegi kazettát nehezen tudtam ellenérzések nélkül nézni. Riasztott a mítosz és a technológia ütköztetése, egy egész teremtéstörténet néhány percre zsugorítása, a táncosnő túl gördülékeny, stilizált mozgása, a képek sematikussága. Többszöri megnézésre azonban egyre tisztábbnak tűnt a koncepció. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy Bódy itt igen merészen és tudatosan azt a műfajt célozta meg, amely túllépve a jelenlegi ízlést,talán már a közeljövőben uralkodóvá válik. Az ösztönzést ehhez a lépéshez nyilvánvalóan a zenei klipek műfajából merítette. Ahogy mér a filozófikus Agrippa-videót „philoclip -nek nevezte, ezt ,,mytho-clip"-nek. A következő Novalis-adaptációt pedig „lyric-clip”-nek.

Walzer

Novalis versének két strófája 3/4-es ütemben kattogva strukturálja az alig háromperces szalag vidám, táncos forgatagát, egy Beethoven-keringő dallama is fokozza a hangulatot. De olyan vidámság ez, amelybe a halál is bekapcsolódik és olyan haláltánc, melynek főszereplőjét ki lehet röhögni. Papírspirál forog a képernyőn, felírva rá a vers néhány sora, aztán feltűnnek mögötte a vízparti zöld füvön táncoló párok. Köztük egy villanásnyira: egy komikusán ringatódzó csontváz. Az ég helyét az Eurynoméből már ismert köd foglalja el, majd besötótedik. A szoknyák forgását most alulról látjuk, majd ugyanígy megint csontvázat, már forog körülötte az egész csillagos égbolt. Ismét a lányok, forgás közben, fel ül nézetből: nyakukat kissé groteszk módon meresztve, tekintetükkel a kamera tekintetét keresik és énekelnek. De bezárja őket néhány fényképkeret, megmerevednek, a táncnak vége.

Nem valószínű, hogy a halál komikumát a rendező ügyetlensége okozta volna. A zsinóron rángatott csontvázat ugyanúgy felülről irányítják, m int a lánykák forgását a kamera csábító tekintete. A mechanizált mozgás legmagasabb szervezettségi foka a tánc — a tánc a csábító par excellence vadászterülete. De ki az igazi csábító és ki az elcsábított?

Either/or in Chinatown

Bódy 1985-ben készült el A csábítás antológiájának előző évben forgatott II. részével, egy rövidebb és egy hosszabb változattal. Saját bevallása szerint elcsábította a kínai kultúra, helyesebben a vancouveri kínai negyed kultúrája. De ha ez a magyarázat olcsó szójátéknak tűnnék, hozzátehetjük, hogy nem is annyira az egzotikus utcakép, hanem annak a tévéképernyőn megjelenő képe. Ugyanis Bódy szerint „az utca képe a valóságban nem létezik", mert mindenki számára különböző részvalóságként jelenik csak meg, s ezeket csupán a leképezés tudja integrálni. A kép a legcsábítóbb, nem a valóság. Következik ez abból az alapdilemmából, hogy vagy gyönyörködünk valamiben, vagy megéljük; esztétikum és élet sohasem eshet egybe. A csábító a vágyat keresi, nem a kielégülést, s a vágy mechanizmusa nem a tettben nyilvánul meg, hanem a látványban, a képben, a művészetben. Ezért kézenfekvő, hogy Bódy Kierkegaardhoz forduljon, az ő idézeteit mondassa el egy narrátorral, de kiegészítve a saját szövegeivel és dialógusaival, melyekkel kissé nevetségessé is teszi a dán filozófust. Kierkegaard hőse itt egy kínai lányt próbál behálózni, őt követi észrevétlenül vásárlás közben, az utcán és a vízparton, hagyja, hogy egy hatalmas szőke és mafla fiú a lányba szeressen, beférkőzik a lány anyjának kegyeibe egy National Geographic-számot mutogatva, sőt el is jegyzi a lányt. Közben minduntalan visszatér szállodaszobájába, ahol a tévékészüléken a Vancouveri Filozófiai Társaság vitája folyik Kierkegaardról, a haj és a körmök filozófiájáról . . . A lány az övé lehetne, ő azonban egyedül fekszik az ágyon (halottan?), meztelen testén egyetlen zsebkendővel, miközben a tévében folyik tovább az előadás.

Hajlok arra, hogy elhamarkodottan kijelentsem: Bódy ebben a furcsán eklektikus, „újnarratív", intellektuális,

Érzéki, bizarr és szép videóban megkísérelte mindazt összegezni, amit a világról, a szerelemről, a halálról, a vallásról, a filozófiáról, az esztétikumról és a kinematográfiáról tudott. Csupán ami a képi megjelenítést illeti, olyan fantasztikusan kitalált beállítások követik itt egymást, mint a kínai mama és a csábító kettőse, háttérben a varrógépnél ülő lánnyal és a szőke fiúval, aki búcsúzóul a falon látható plakát kínai úttörőinek gesztusát utánozva lendíti búcsúzásra a karját. Olyan vágások, mint a tudós társaság leánytagjának leeső tálcájáról a vízparti kínai lány lábára, majd a szálloda felé igyekvő fiú lépteire váltó kép, kb. két másodperc alatt. Olyan pontosan elhelyezett elektronikus effektusok, mint a Krisztus-fejes bross, vagy a padlón fekvő, fabábúval játszó meztelen lány kártyatrükkre emlékeztető képsokszorozása. De talán a legsokatmondóbbak mégis azok a szimbólumok, melyek a csábítás alaptételét példázzák:

A franciakulcs: ugye szép? Szeretnél-e dolgozni vele?

Az óriási sörnyitó: ugye jópofa? Szeretnéd, ha a tied lenne?

A hotel felvétele: szép kép. És lakni benne?

A vízre ereszkedő hidroplán: gyönyörködünk a látványában, de egészen más, ha a pilóta helyén ülünk.

A levágott halfejek a mérőszalag mentén elhelyezett üvegedényekben: vagy szép a halfej, vagy az óceán mélyét választod lakhelyül.

ELVÉGZETLEN FELADATOK, NYITVA MARADT KÉRDÉSEK

Nemcsak az Either/or-t, hanem Bódy többi videóját (és filmjét is) rengetegszer kellene még megnézni és igen részletesen elemezni. (Különösen a videóra vonatkozik, hogy intimitása és időhasználata többszöri visszanézést kíván, valamint a könyvtől és a film tő l egyaránt eltérő szemléletmódot.) Ki kellene mutatni azt a számtalan kapcsolatot és átívelést, amely videói, filmjei és írásai, másrészt korábbi és későbbi munkái között sűrű folyadékot képez. Elemezni kell, miért emelt át egy magyar művész egy orosz romantikus költő által megírt kaukázusi történetet nyugat-berlini környezetbe, miért vándorolt ki a magyar szabadságharcból Amerikába, Amerikából a német romantikába, onnan a 20-as éveken át a középkorba, vagy a sci-fi világába, a természettudományon és poézisen keresztül az 1985-ös Budapestre. Azért van erre szükség, hogy legalább azt megtudjuk, miért nem tudott onnan továbbjutni. Ha már nem tudtunk neki jobban segíteni, legalább rekonstruáljunk és elemezzünk. Ez is egyfajta „vagy-vagy". (Vagy azt helyettesíti.)

UTÓLAGOS MEGJEGYZÉSEK

Bódy Gábor az 1986-os nyugat-berlini filmfesztivál alkalmából elnyerte a FIPRESCI díját életművéért. Ugyancsak 1986-ban megkapta Mari város videóművészeti díját (Marler Videokunstpreis) a Theory of Cosmetics-ért (vagyis az Either/or in Chinatown rövidített változatáért).

Mivel meglehetősen nagy a bizonytalanság Bódy utolsó megkezdett munkáját illetően, indokoltnak tartom, hogy írásban is rögzítsem, mit tudok jelenleg (1986 júliusában) az Új videóműfajok „készültségi fokáról". A Filmvilág 1986/2. számában felsorolt nyolc téma közül tudomásom szerint az Építők és a Music clips, valamint egy részlet, az Extázis 1980-tól ju to tt el a legkiérleltebb állapotig. Az Építőkhöz elkészült mintegy 140 perc videófelvétel' Fischer

József, Major Máté, Makovecz Imre, Preisich Gábor, Rácz György, Vadász György munkásságáról. Csak magnóbeszélgetés készült Perczel Károllyal. Anyaggyűjtés-jellegű videófelvótelek maradtak fönn - többek közt — a magyar bauhausosok pécsi épületeiről is. (Ne felejtsük el, hogy Bódy párhuzamosan a Bauhaus-játékfilm előmunkálataival is foglakozott!) Csupán terv maradt Janáky István építészetének ismertetése és az ózdi lakásszövetkezet példájának felidézése.

Az Építők egyik „elágazása", mely Bódynál a „konstruált tájak" elnevezéssel szerepelt, egy nagyrészt tőle független filmtervvel érintkezik. Bódy látványtervező munkatársa, Bachman Gábor 1985-ben kezdett el forgatni egy filmet a Balázs Béla Stúdióhoz benyújtott elképzelés alapján a mai posztmodern-new wave-posztkonstruktivista—produktivista építészet és zene kapcsolatáról. Az első felvételek az Art Deco (Soós György) és a német Einstürzende Neubauten közös koncertjén készültek, az Orvostudományi Egyetem aulájában, ahol az építészeti munkákat Bachman és Rajk László tervezte (operatőr: ifj. Jancsó Miklós). Bachmanék ezután a nyugat-berlini „A to n a l" zenei fesztiválon is forgattak. Félbemaradt viszont az a felvétel, amelybe Bódy is bekapcsolódott volna. Ennek helyszínét, egy elhagyott gázgyári helyiséget a Plusz Stúdió (Bachman és Rajk) alakította át konstruktivista-aktivista stílusban, ahol Vallai Péter előadta Esterházy Péter „ A semmi konstrukciója" című szövegét.

A Music clip tisztán zenei videó lett volna — körkép a hazai new wave, punk, fél-underground rockegyüttesekről. Hangfelvétel készült 10-12 csoport játékáról. Bódy kérésére mindegyikük írásban is rögzítette zenei elképzeléseit. Komplett kép- és hangfelvételekre azonban csak a Vágtázó Halottkémekkel és az Apostolokkal került sor. Bódy állandó érdeklődését a rockzene iránt, illetve az Extázis 1980-tól koncepcióját dokumentálják az EMAN felkérésére összeállított 1 órás kazetta részletei is, melyeken a Vágtázó Halottkémek, a Bizottság és Víg Mihály produkciói láthatók – avantgarde zenei és képzőművészeti, vagy éppen cigányfolklór betétek mellett. Bódy zenei érdeklődésével kapcsolatban érdemesnek tartom végül megemlíteni, hogy tervezte a Nárcisz és Psyché Vidovszky László által komponált zenéjének önálló kazetta vagy lemez formájában való kiadását is. Ennek címe „Egy mítosz zenéje" vagy „ A 19. századi zene mítosza" lett volna.

Beke László, 1986 július

(megj.: Bódy Gábor katalógus, 1987 február)