Előhang

BÓDY GÁBOR forradalmár volt.

BÓDY GÁBOR a huszadik századi filmművészet meghatározó erejű filmese.

Bódy Gábor korunk mindmáig ható gondolkodója.

Személyében olyan embert ismerhettünk meg, aki megalkuvás nélküli kíméletlenséggel tört előre az általa kijelölt úton, azon cél érdekében, hogy a “FILM” mint fogalom, mint művészeti kifejezésforma és kommunikációs eszköz, megszabadulva minden kispolgári álságosságától, visszanyerje eredeti és valóban autentikus jelentését.

A világot valódi univerzumnak fogta fel, északnak, keletnek, délnek és nyugatnak. Mert a világ ennyire egyszerű.

Nem lehet őt “filmesnek” tekinteni, mint ahogy nem lehet filozófusnak és nyelvésznek sem.

Ő “kinematográfusnak nevezte magát, nagyon helyesen.

Ezzel az önkereszteléssel – ami szinte magától értetődő – rávilágított arra az egyszerű tényre, hogy a világot csakis és kizárólagosan a maga totalitásában szabad felfogni és értelmezni.

Minden összetartozik, a valóság nem elválasztható a képzelettől, a képzelet pedig a valóság szüleménye.

Bárhová tekintünk ebben a rendkívül rövidre szabott és erőszakosan félbeszakított életműben, pontosan láthatjuk ennek szinte kézzelfogható bizonyítékait. A másodpercenkénti huszonnégyszeres igazság valódi prófétája volt.

Írásaiban, lejegyzett gondolataiban és filmalkotásaiban mindvégig következetexen, világosan és érthetően, néha harcos dühvel mondja el számunkra, hogy a világ olyan, amilyennek látjuk, és nem olyan, mint amilyennek láttatni akarják velünk. Minden rendelkezésre álló módon szembeszállt azzal az üzleti vagy politikai érdekek által prostituált filmkészítéssel, ami korát és korunkat egyaránt jellemezte és jellemzi.

A FEJÉRŐL A TALPÁRA ÁLLÍTOTTA A VILÁGOT.

Látszólag “másként gondolkodó”, sőt, “marginális” művész volt.

(Többnyire részeg disznónak tartották még akkor is, amikor már hetek óta nem ivott semmit. Szép emlék, ahogyan a MAFILM kávézójában gyökeret eresztett Kossuth- és egyéb Aczél György-díjasok és a hozzájuk tartozó stúdióbrigantik dermedt rémülettel nézték bevonulását. Szmoking volt rajta, sárga gombbal.)

Mindazok, akik az akol befülledt biztonságából így nézték le, nem vették észre, vagy ami talán még szörnyűbb, nem akarták észrevenni, hogy valójában ők a marginálisok és a másként gondolkodók. Az élet túllépett rajtuk, az emberek felnőttek, gondolkodó értelmes lények, akik tisztában vannak helyzetükkel, és nem akarnak többé középszerű, de végtelenül elbizakodott és nagyképű filmrendezők által készített, nézőket kioktató, primitív “játékfilmeket” nézni.

GÁBOR ezzel tökéletesen tisztában volt.

Azt is tudta, hogy ugyan a celluloid sok mindent elhord a hátán, de azért mégiscsak azt tűri a legjobban, ha az alkotó a saját személyes indulatait, érzelmeit és elkötelezettségét – tehát az őszinte jelenlétét – dokumentálja rajta. Gábor legnagyobb felismerése és egyben megkülönböztető jele az, hogy az embert nem egyszerűen és csak szociális teremtménynek tartotta, hanem természeti lénynek, amely a kozmosz része.

Ez volt gondokodásának a kiindulópontja.

Az emberi történeteket, a gyarló és közönséges helyzeteket mindig valami örökkönvaló mércéhez mérte, hőseinek már-már mitologikus jelentőséget tudott adni.

Már főiskolás filmjeiben mindig a lehető legegyszerűbb alaphelyzetekből indult ki, és aztán lépésről lépésre, szituációról szituációra repítette el őket a hétköznapoktól, úgy, hogy valójában sohasem szakadtak el a saját valóságuktól, saját ösztöneiktől, vágyaiktól, tehát emberségüktől.

Amikor Jappe megverekszik Do Escobarral, tényleg kitör a világháború. Tudta, hogy minden konfliktus előbb-utóbb eszkalálódik, és mivel az élet kizárólagosan konfliktusok sorozata, az ember állandóan háborúban áll. Mivel pozíciói szinte állandóan hátrányosak voltak, Gábor berendezkedett a permanens gerillaharcra.

Az ellenállásból fakadó feszültség rendkívüli koncentrációra serkentette, szinte lázas energiával vetette bele magát a munkába.

A történelem szereplőjének, aktív alakítójának tekintette magát, tisztában volt azzal, hogy megszűnt a regionális történelem, a történelem kozmikus stádiumába lépett. Megértette, tudta, látta, leírta, hogy már nem lehet abban a formában és azon a nyelven beszélni, filmet csinálni, ahogy a kortársai tették, és teszik mind a mai napig.

Támaszt, megerősítést keresett és talált a filmtörténet meghatározó, megújító alkotóinak munkáiban. Filmelemzéseiben olyan alapkérdéseket feszegetett, amelyekre Dziga Vertov, Pasolini vagy Buñuel válaszoltak.

Igazi harcosként mindig célzottan gondolkodott, az őt izgató problémákra keresett bizonyító erejű példákat. Ha összevetjük írásait az akkor éppen folyamatban lévő munkáival, pontosan láthatjuk mindezt.

A diagnoszta pontosságával találta meg a “játékfilm” halálos betegségének okát: a dramaturgiát. A lineáris elbeszélésmódot, amely egyszerű sztorivá züllesztettet a képi ábrázolás asszociatív kincstárát, és egyidejűleg gyilkolta meg a szituatív érzékenységet is.

Nem akart, és valószínűleg nem is tudott képregényeket csinálni.

A film újjászületésének mindkét útjával sokat kísérletezett, a dokumentummal, a valóság konkrét ábrázolásával ugyanúgy, mint a képzőművészeti eszközök megtermékenyítő erejű hatásainak lehetőségével.

Mint vérbeli kinematográfus, tisztában volt azzal, hogy a kamera objektívje tényleg objektív, tehát mindig a valóságot rögzíti, és ez a film alapanyaga.

Megteremtette az új narrativitást, amikor a film folyamatát már nemcsak egy “történet” elbeszélő elemezi teremtik meg, hanem a valódi emberek által megélt pontosabban a szemünk előtt megéltetett pillanatai, amelyeknek egy attól elvonatkoztatott – értelmező – szerkezetbe tételével valójában közelebb jutunk ábrázolásunk bonyolult tárgyához: az emberhez.

Talán legfontosabb mondatainak egyike:

“Amikor az ember egy ’KÉPBE’ beleköltözik, részleteket fedez fel, amelyeket meg tud nevezni, a képek ’megindulnak’, további képeket ébresztenek, összecsengenek a különböző tapasztalatokkal, és ebből, ha elmondjuk, valamilyen történet, vagy más lesz. Aztán kezdtem úgy járni az életben, hogy már én kerestem és szólítottam őket a körülöttem történő események közt éppúgy, mint hunyt szem mögül a képzeletben.”

Céljának elérése érdekében nem válogatott eszközeiben, ha kellett, “fényvágást” csinált, ha úgy tartotta jónak, technikai eszközöket vetett be, manipulálta a képet, rongálta a filmszalagot, vagy éppen a natúr valóságot dobta elénk.

Mindeközben egyfolytában tele volt kétségekkel, ambíciói , tehetsége egyre feljebb sarkallták, mozgalmakat szervezett, kiáltványokat írt, erőt próbált maga mellé gyűjteni, nem észlelve, hogy valójában itt egy erő van: ő maga. Rajongást és udvarlást mindig elnyert, valódi segítséget azonban soha nem kapott.

A “gesamtmunst” iránti megszállottsága hihetetlen teljesítményekre tette képessé.

Egyszerre akarta legyőzni, térdre kényszeríteni a filmipart, a monumentális filmeposszal, bevenni annak bástyáit, de ugyanakkor megmaradni az underground szubkultúrájában, amelytől az igazi megújulást mindig várta.

A totalitás iránti igénye már-már dosztojevszikji hőssé tette, egyszerre akart bűnös és áldozat lenni, nem tért ki semmilyen kísértés vagy kihívás elől, ha nem találkozott velük. kiprovokálta őket.

SAJÁT BŐRÉT VITTE A VÁSÁRRA.

Tudta, hogy mennyország nem létezik pokol nélkül.

Ránk hagyta műveit, izgága, nyugtalanító gondolatait, amelyek mind a mai napig megtermékenyítőleg hatnak mindenkire, akinek szeme és füle van azok látására és hallására.

A kérdések, amiket felvetett, ma is érvényesek, és – valószínűleg a celluloid létezéséig – meg is fognak maradni, megválaszolásuk pedig külön-külön mindannyiunk dolga lesz.

Tarr Béla (2006)

Először az "Egybegyűjtött filmművészeti írások 1." kötetben jelent meg, 2006-ban, valamint elhangzott az Hommage á Bódy Gábor (1946-1985) című életmű-kiállítás megnyitóján (Ludwig Múzeum, 2006 szeptember 21).